Jól sejtik a valódi baloldal – nem a baloldalnak nevezett eklektikus „ellenzék” – ellenfelei és gyanúsítói, hogy a köztársasági baloldal voltaképpen puritán: például ma elvárná tőlünk a fogyasztásunk mérséklését a klímakatasztrófa megelőzése érdekében, elvárná a leggazdagabbaktól, hogy többet adózzanak a szegények javára, elvárná az eddig hatalmaskodó férfiaktól, hogy egyenlő felekként bánjanak a mostanáig alárendelt helyzetű nőkkel a nemi kapcsolatokban (amihez az kellene, hogy megváltozzunk, ami kényelmetlen és fáradságos), elvárná, hogy nagylelkűen bánjunk az idegenekkel, és áldozatot hozzunk olyan emberek javára, akiket nem ismerünk – röviden: hogy lemondjunk előnyökről, és vállaljunk hátrányokat az erény (azaz az egyetemes egyenlőség tana) kedvéért.

Nincs ellentétesebb a gondolkodó ember attitűdjével, mint kétszer megfogalmazni ugyanazt. Ha valaki képes (akár hosszú évek elmúltával is) egy az egyben ugyanazokat a mondatokat elmondani valamiről vagy valakiről, amiket egyszer már megfogalmazott, akkor egyértelműen jelzi: azóta nem is gondolkodott a dologról (vagy a személyről).

Csak a jelen legmagasabb erőiből értelmezhetitek a múltat: csak a legnemesebb tulajdonságaitok leghatásosabb bevetésével fogjátok kitalálni, mi tudnivaló, megőriznivaló és nagy mindabban, ami elmúlt.

Megkérdezték egyszer tőlem, hogy melyik tíz filozófiai szöveget emelném ki, mint amit másoknak elolvasásra leginkább ajánlanék. Jó játék az ilyesmi, én legalábbis szeretem. Olyan, mintha gondolatban egy antológiát állítanék össze, egy könyvet, amely mintegy esszenciája annak, amit szerintem olvasni, tudni érdemes.

A konzervatívok számára a politika az emberi és közösségi lét fontos, kiküszöbölhetetlen része, de nem elsődleges célja vagy eszköze.

Nagyon fontos tisztázó írás jelent pár héttel ezelőtt a valaszonline portálon arról, hogy mi a különbség a konzervatív gondolkodás és az új jobboldal világképe között.

A cikk apropóját részben a bizonyos jobboldali értelmiségiek által tavaly meghirdetett "kultúrharc", és az ezzel járó, bizonyos intézmények és sajtótermékek fölötti "új jobboldali" pozíciószerzés, részben pedig a jobboldali kormány 2010 óta követett politikája szolgáltatta.

De a földrajz és annak ismerete, hogy miként alakultak ki és maradtak fenn a nemzetek az adott földrajzi körülmények között, továbbra is kulcsfontosságú, ha meg akarjuk érteni a világ jelenét és jövőjét.

"Mély éjeken hányszor nézlek, te Térkép..."

Amikor először olvastam Kosztolányinak ezt a csodálatos versét A szegény kisgyermek panaszai ciklusból, megdöbbentem rajta, hogy "hát ő is?".

Amióta az eszem tudom, nagyon szeretem a térképeket. Csodálatos dolog fantáziálgatni róla, hogy a különböző természeti képződmények miféle változatosságát hozzák létre az emberi civilizációknak, életmódoknak.

És mi visszük a tüzet.

Milyen egy jó ember? És milyen egy rossz ember?

Hétköznapi körülmények között a jóságnak és a gonoszságnak nincsen akkora tétje. A jószerencse és a balsors ugyan ide-oda taszigálhat minket, ám ebbe még nem halunk bele, és minden túlélhető. A hétköznapi jóság és gonoszság egy-egy mondat alakját ölti. Aki érzékeny rá, azonnal megérezheti, hogy egy-egy szót mi mondatott ki. Csak határhelyzetekben derül azonban ki, hogy a gyakorlatban ezek a fogalmak mit jelentenek.

Ennyit jelentenek: a gonosz ember inkább megöli a másikat, csak hogy túléljen. A jó ember inkább meghal, csak hogy a másik éljen túl. Végeredményben minden tett és szó ebből a választásból ered.

A modern társadalmakban ez a helyzet megváltozott, az egytagú csoportok éppen úgy, mint minden közösség, örökké akarnak élni, örökké és örökké fiatalon.

Láttam a napokban egy érdekes dokumentumfilmet, amely arról szólt, hogy a (talán nem is olyan távoli) jövőben az emberiség fölfedezi az örök élet titkát, vagyis hogy a sejtek és a DNS manipulációja segítségével a jövőben nagyon messzire ki lehet tolni a sejtek öregedését, és így kvázi "nem halandó" embereket is létre lehet majd hozni.

Szerettem vón egyetlent, határtalant csinálni,
Hírt adni: itt vagyok! — hogy mind a tengert bejárja,
Mint kezdő nap, mosolylyal sütni szegény világra,
S végre orvosságot a halál ellen tanálni.

Április 11-e József Attila születésnapja. Magyarországon ez a nap a költészet napja. Emlékezzünk meg róla egy verssel.

Az én választottam idén Szép Ernő Néked szól című költeménye.

Ja, sagte Humboldt, genau das sei Wissenschaft.

Ezt az élményt megint egy kommentelőmnek köszönhetem. (Ebből is látszik, hogy érdemes, igen, érdemes és hasznos itt a bejegyzés alatt véleményezni a szövegeimet.)

FloPerez vetette föl, látva e blog év végén készített olvasmánylistáit, hogy miért nem olvasok német nyelvű könyveket, regényeket.

Harminc évvel később Michelnek megint csak ugyanarra a következtetésre kellett jutnia: a nők kétségkívül jobbak, mint a férfiak.

Említettem már egy ízben, milyen nagy hatással volt rám Michel Houellebecq A térkép és a táj című regénye, mellyel a szerző elnyerte a legrangosabb francia irodalmi kitüntetést is, a Goncourt-díjat. Elhatároztam akkor, hogy fogok majd mást is olvasni Houellebecq-től, szétszálazandó kissé a rejtélyt, melyet ez az író hátrahagyott bennem.

Az Elemi részecskék jónak tűnt a célra. Ez a könyv Houellebecq első igazán sikeres regénye volt; 1998-ban jelent meg, és azonnal botrányos hatást váltott ki. Imádták és gyűlölték; undorodtak tőle, és piedesztálra emelték. Mint olvashatjuk a magyar kiadás fülszövegében, egyik méltatója szerint "ez az európai Psycho".

Nincs T/4., többes szám negyedik személy, egy olyan "mi"-fogalom, amibe minden élőlény beleértendő lenne — természetesen velünk együtt.

Nem volt még ilyen hosszú írásszünet e blog történetében. Hogy miért nem írtam sem a múlt héten, sem az azt megelőzőn, annak legfőbb oka, azt hiszem, az volt, hogy fogva tartott egy könyv. Az Akik már nem leszünk sosem című regény, melyet egy egykori egyetemi évfolyamtársam, Krusovszky Dénes írt, túlságosan is lekötötte a figyelmemet. Rövidesen a Karakter blogon meg is fog jelenni egy recenzióm róla; ott majd igyekszem összefoglalni fölgyűlt benyomásaimat.

Valamit azonban már itt is szeretnék megpendíteni, annál is inkább, mert a témáról már hónapok óta készülök írni. Ez pedig a mi (vagyis a többes szám első személyű személyes névmás) fogalma, amely az említett regény címében is oly nyilvánvalóan és erősen kijelöl egy meghatározatlan, de meghatározatlanságában is szinte minden cselekvésünkre kiható közösséget. Mire vonatkozik a mi? Mire vonatkozik a mi a regény címében (erről majd a recenzióban), és mire vonatkozik a mi úgy általában (erről szól ez a mostani írás)?