És bár korántsem vagyok észdemokrata, korántsem vagyok híve "az emberek egyenlősége" tételének, a szív demokratizmusában olyan tulajdonságot látok, amelynek hiánya ámulatba ejt.

Miként arról legutóbb beszámoltam, Thomas Mann "apolitikus elmélkedéseit" olvastam az utóbbi hetekben.

Különösen érdekes volt e könyvet úgy olvasni, hogy közben körülöttünk politikai kampány, illetve választás zajlott, és miközben szinte valamennyi online és offline ismerősöm politikai lázban égett, én arról olvastam, hogy az emberi viszonyokat miért rontja meg, miért pervertálja és teszi tönkre a politika. Könnyű volt igazat adnom Thomas Mann-nak — legalábbis ebben. Mert noha voltak hosszú oldalak az esszében, melyeket ujjongó belső lelkesedéssel faltam be, voltak bizony olyanok is, ahol csak a fejem csóváltam. A történelem bizonyos gondolatokat felülírt. (Például az olyanokat, hogy a német népnek "nem való" a demokrácia.)

Azt mondom tehát: lehet elkerülhetetlennek és sorsszerűnek tartani a haladást anélkül, hogy kedve lenne az embernek még hurrázva hajszolni is — amire, úgy gondolom, a haladásnak nincs is szüksége.

Mérhetetlenül problematikus könyvet olvasok most. Thomas Manntól az Egy apolitikus ember elmélkedései című gigantikus esszét. Nem igazán szeretek egy könyv elolvasásának befejezése előtt véleményt nyilvánítani, és most annál kevésbé is lenne megfontolt, mivel még a hatodánál sem járok a szövegnek. Mégis, máris azt érzem, hogy muszáj. (Legfeljebb majd írok még egy posztot, amelyben felülvizsgálom ezt a mostanit.)

Eszerint nem a hatalmi és/vagy értékbeli preferenciaváltás tematikai jellege és mikéntje adja a problémát, tehát már nemcsak az, hogy "Caliban casts out Ariel", hanem hogy lehetséges egyáltalán olyan beszédmód, amelyben valaki casts out valakit.

Hétfő délelőttig sikerült végigolvasnom az összes könyvtári könyvemet, ami éppen kapóra is jött, hiszen hétfőn viszonylag hamar hazaérek, így késő délután még éppen el tudtam bandukolni a házunktól mintegy kétszáz méterre levő kerületi Szabó Ervin könyvtárba. Ott azonban meglepetés ért. Az évek, sőt évtizedek óta tartó nyitvatartási rend megváltozott. A könyvtár újabban hétfőnként délelőtt van nyitva, 9-től 16 óráig.

Azért kellene békén hagyni a működő rendszereket, mert nem tudjuk, melyik az a bizonyos utolsó, végzetes szegecs.

Kevés konzervatívabb dolgot tudok elképzelni, mint a környezetvédelem.

Ezt a mondatot nem én írtam le, hanem Maverick, a Voyager blog kitűnő szerzője, amikor fölmerült egy vitában a kérdés, hogy támogathat-e egy jobboldali ember környezetvédelmi célokat.

(Hányszor láttam őt később, ahogy a Szent Anna utcai lakásunk kertjében a zárdáéval közös kerítésre könyököl, átnéz a zárdakertbe, ahol málna- és ribizlibokrok között suhantak az apácák, sosem fordítva arcukat a szomszéd épület, a mi házunk felé, s keresi pillantásával azt, akiről pedig tudta, soha nem láthatja már, Stillmungust, az egyetlent, aki már akkor megsejtette Jablonczay Lenke biológiai képletét, mikor ilyesmire nemhogy egy apácának, de egy tisztességes fiatal nőnek se volt szabad gondolnia Magyarországon.)

Bizonyára nem tökéletes mestermű Szabó Magda önéletrajzi regénye, a Régimódi történet, és föltehető, hogy mind koncepciójában, mind művészi kialakításában számos kérdést fölvet, mint ahogy szinte a teljes Szabó Magda-életműhöz hasonlóan (Az ajtót kivéve) az is vitákat generálhat, hogy a "magas irodalomhoz" sorolható-e; de hogy engem az elejétől a végéig lebilincselt, és hogy ha bárkinek egyetlen könyvet ajánlanék az írónőtől, akkor ezt választanám, az egy pillanatig sem kétséges.

Mivel a Rákóczi vezette szabadságharc idején jelentős hadászati szerepet játszott az erősség, az osztrákok 1713-ban, hadgyakorlat ürügyén felgyújtották, azóta rom.

Ha vannak egészen szabad perceim — és világéletemben igyekeztem úgy berendezni az életemet, hogy legyenek —, akkor egy Magyarország című útikönyvet olvasgatok, lapozgatok, böngészek, nézegetek. A kötetet már régen kiszemeltem magamnak, míg végül a Könyvhéten egészen nevetséges áron sikerült megkaparintanom.

Ferenc ekkor határozhatta el, hogy azt az elviselhetetlen megalázottságot, amelyet az alacsonyabb rendűsége okoz, nem úgy fogja legyőzni, hogy külsőleg a németekhez hasonul, hanem azzal, hogy belülről szünteti meg azt az üregességet, amitől fogást találhat rajta a megvetés — hiszen épp a barbárság vádja azért érinthette olyan fájón, mert maga is saját barbárságától rettegett a legjobban.

Pár bejegyzéssel ezelőtt írtam róla, hogy a múltról, a múlt valamelyik alakjáról vagy eseményéről úgy érdemes írni, hogy az egyszersmind kívánatossá is legyen nekünk, jelenkori embereknek. Hogy ne a kicsinységet és a gyarlóságot, gyatraságot lássuk meg benne, hanem a nagyságot, a példát, az előre sarkalló erőt.

Megbántam, hogy kimentem.

Kertész Imre valamelyik önéletrajzi jellegű könyvében (Az angol lobogóban) írja, hogy az ötvenes évek elején budapesti kocsmákban még össze-össze lehetett futni a nagy öreg Szép Ernővel, a két világháború közötti virágzó magyar irodalmi élet egyik emblematikus figurájával. Az idős költő akkoriban már mindenkinek (így a fiatal Kertésznek is) úgy mutatkozott be: "Szép Ernő... voltam."

Tilos például azt írni, hogy "Nagyanya olyan, mint egy Boszorka", de azt szabad írni, hogy "Az emberek úgy nevezik Nagyanyát, hogy a Boszorka."

Ennyire kemény, kegyetlen, erős és megrázó könyvet régen olvastam már.

A szerző nevét korábban hallottam már, de azt képzeltem róla, hogy valami nagyon-nagyon olcsó poén. Mi az, hogy Agota Kristof? Ez valami játék Agatha Christie nevével? Bizonyára valami sokadrangú krimiszerző lehet, akinek nincs más eszköze fölhívni önmagára a figyelmet, mint ez a kínos névkifordítás.

Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.

Hogy mi egy filozófus világának lényege, azt sokszor leginkább egy-egy történettel ragadhatjuk meg. Így például a cinikus Diogenész gondolkodását az a nevezetes történet világítja meg legtisztábban, amikor Nagy Sándorral találkozott, aki nagy tisztelője volt, és megkérdezte tőle, mit tehetne érte. "Ne álld el előlem a napot!" — volt a filozófus válasza. Ebből nagyjából mindent megérthetünk.