Hogy jöttem lefelé a halk és hüvös árral,
a vontatók sora egyszerre elmaradt:
versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
festett karókra vert, meztelen húsukat.

Gyakran előfordul velem, hogy egy-egy évek, sőt évtizedek óta bennem élő mondat egyszeriben csak megvilágosodik.

Vagy talán nem is helyes a megvilágosodik szó. Inkább úgy mondanám: életre kel. Élettel töltődik meg. Élet ömlik belé. Nem jut eszembe jobb szó.

Szóval, mi is a különbség a kétféle viselkedés között, vagyis egy agresszív elnyomó hatalom ellenében fölmerülő kritikák normatívan fogalmazó lenyomása (ez a "jól kellett viselkedni"), illetve az "átlagos" alkalmazkodás (azaz a "nem-lázadás", ill. a lázadás őrületnek való nyilvánítása) között?

Berlini ösztöndíjas félévemben megismerkedtem egy kedves és művelt magyar lánnyal (avagy inkább nővel), akivel hosszas beszélgetéseket folytattunk irodalomról, életről, családról, munkáról, emberekről. Egy poros alföldi városból származott, és fiatalon már felesége lett egy megtermett német úrnak; amikor én találkoztam vele, már túl volt egy váláson, noha csak pár évvel (talán tízzel) lehetett idősebb nálam. Beszélgetéseink közben — számomra  mindig váratlanul — gyakran említette nekem, hogy "te még nagyon fiatal vagy!"

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.

Az utóbbi években többször is leterített az influenzavírus. Hidegrázással kezdődött (az influenza mindig hidegrázással kezdődik), azt követte a többi tünet: ízületi fájdalmak, fejfájás, hányinger, gyengeség, kaparó torok, szédülés. Ágynak dőltem, és átadtam magam a szenvedésnek. Nem csupán fizikai szenvedés volt ez. A gyengeség miatt nem tudtam azzal foglalkozni, ami érdekelt volna, és szorongva gondoltam rá, hogy nem az én kezemben van, hogy ez mikor ér véget. Rádöbbentem, hogy a betegség sokkal lényegibb jelenség az emberéletben, mint gondolni szoktuk. Hiszen saját ideje van, és saját törvényei.

Kicsoda hős, ha ő nem?

Egy nagyszerű, hatalmas munka olvasásával töltöttem utóbbi heteim szabad óráit. Arany Zsuzsanna 2017-ben megjelent Kosztolányi-életrajzával.

Kosztolányi Dezső művei egészen fiatal korom óta jelentenek sokat számomra. Hogy miként kezdődött, azt nehéz megmondanom, kutatnom kell az emlékezetemben. Már az általános iskolai (hetedikes) olvasókönyvben föllelt Kip-kop, köveznek című vers megindított. Jól emlékszem, hogy miért. A legtöbb irodalmi művel ellentétben, amely valamiféle gondot, bajt, szomorúságot fogalmaz meg, ez a vers (melyet A szegény kisgyermek panaszai ciklusból emeltek ki) az elementáris örömről, boldogságról, az élet, a tavasz gyönyörűségéről szól.

Az élet teljesen haszontalan, értelmetlen, egy aberráció, végtelen szenvedés, egy Anti-Isten találmánya, akinek a gonoszsága meghaladja a felfogóképességünket.

Folytatom szokásos évzáró posztomat az elmúlt évben általam olvasott fikciós szövegekkel. Mivel ilyenből húsz is fölkerült a listára, nem is szaporítom tovább a szót; csak annyit jegyzek meg, hogy mint megszokott, a bejegyzés végén ezúttal is azt az ötöt emelem ki, amelyik idén a legnagyobb hatással volt rám, illetve amelyet a legszívesebben ajánlok tovább.

Szókratész helyesen gondolta, hogy a jó élet összhangba hozza az értelmet, az erkölcsöt és a boldogságot, de helytelenül tételezte föl, hogy az ésszerű és erkölcsös élet mindenképpen boldog lesz, illetve, hogy a boldog életnek ésszerűnek és erkölcsösnek kell lennie.

Nyugodtan leírhatom, hogy hagyománnyá vált e blogon az év végi olvasónapló: annak összefoglalása, mi mindent olvastam az elmúló esztendőben. Azt is be kell vallanom, hogy kevés bejegyzést írok akkora örömmel, mint éppen ezt, és hogy így ez az összegzés egyben része is a karácsony körüli ünnepnapi rítusoknak.

De épp ebben az órában egy kelekótya félszerzet kezébe adni és elküldeni vele egyenest az Ellenség földjére, mint ahogy te tetted és ez az én fiam itt, őrültség!

Hogy mi Jézus tanításainak a középpontja, a veleje, azt mindenki maga fordítja le magának.

Most, karácsonykor a megváltó születését ünnepeljük, vélhetően abból indulunk ki tehát, hogy Jézussal valami olyan új minőség jelent meg az emberi történelemben, amely addig nem létezett benne. De vajon mi ez az új minőség? A magam számára úgy fordítom le: a felebaráti szeretet. Szeretet mindig létezett, amióta ember van, sőt van okunk feltételezni, hogy már az állatvilágtól sem idegen ez az érzület. Krisztus "újítása" azonban nem a barátokra, hanem a valamennyi emberi lényre irányuló szeretet. Pusztán azért, mert emberi lény valaki, szeretetre méltó. Még akkor is, ha engem mondjuk utál és a pusztulásomat akarja; még akkor is, ha nyomorult és ostoba; még akkor is, ha tevékenysége kártékony: van benne valami, amit szeretni lehet.

Főleg, hogy tudná egy irodalmi mű megmondani nekem, hogy mi az igazság?

Világéletemben szerettem vitatkozni. Sőt talán nem is helyes szó itt a "szerettem". Szenvedélyem (volt) a vitatkozás.

Miért? Mert szerettem volna megérteni a dolgokat. A "dolgok" pedig korántsem maguktól értetődőek, és ez már gyerekként szöget ütött a fejembe. Miért gondolják az emberek azt, amit? Mivel tudják megindokolni a gondolataikat? Miért olyan egyértelmű számukra az, ami számomra távolról sem az?

A konzervatizmus politikai erkölcse mindkét fajta cselekvés szükségességét fölismeri, fő kortárs ellenfelei — a liberalizmus és a szocializmus — azonban a felvilágosodás hitének vállalása miatt a rossz elterjedtségének jelentőségét óhatatlanul alábecsülik.

Ritkán adódik alkalom, hogy az ember olyan könyvet olvashasson, amelynek jóformán minden szavával egyetért. Nekem most ilyen szerencsém volt. John Kekes: Az ésszerű konzervatizmus című munkája azt az érzést keltette bennem, hogy politikai elárvultságom tapasztalata nem fátum: vannak emberek, akik hasonlóképpen foglalnak állást a társadalomformálás nagy kérdéseiben.

Bár még ki kell derítenünk, pontosan hogyan változtatják meg a gondolatok az agy szerkezetét, annyi már egyértelmű, hogy megváltoztatják, így a Descartes által az elme és az agy közé húzott vastag vonal egyre inkább szaggatottá válik.

Hajlamosak vagyunk rá, hogy kárhoztassuk a modern médiumokat, illetve magát az internetet, hiszen átalakítják (és sokszor egyáltalán nem kedvező irányba) szokásainkat, gondolatainkat, személyiségünket — átvehetik uralmukat életünk fölött, és veszélyeztetik szabadságunkat, autonómiánkat. Ezek a kárhoztatások többnyire nem egészen oktalanok; nem szabad azonban elfeledkeznünk a net pozitív hatásairól sem. Ha nincs internet, csekély a valószínűsége például, hogy kezembe veszem Norman Doidge neurobiológus A változó agy című könyvét. Egy ilyen könyv elolvasásához jellemzően szükség van egy lökésre, szóval nudge-ra, vagyis arra, hogy valaki kifejezetten ajánlja nekünk a kötetet, és itt mindhárom szó hangsúlyos: a kifejezetten, az ajánlja és a nekünk is. Az ember azonban általában saját szakmája és baráti köre buborékaiban él, és ott nem valószínű, hogy valaki kifejezetten neki ajánlana egy olyan könyvet, amely látszólag meglehetősen messze esik hétköznapi szakterületétől. Aki bölcsészek között mozog, az első körben regényeket és különféle történelmi-irodalomtörténeti tanulmányokat fog olvasni — nem agykutató neurobiológusok könyveit.