Szókratész helyesen gondolta, hogy a jó élet összhangba hozza az értelmet, az erkölcsöt és a boldogságot, de helytelenül tételezte föl, hogy az ésszerű és erkölcsös élet mindenképpen boldog lesz, illetve, hogy a boldog életnek ésszerűnek és erkölcsösnek kell lennie.

Nyugodtan leírhatom, hogy hagyománnyá vált e blogon az év végi olvasónapló: annak összefoglalása, mi mindent olvastam az elmúló esztendőben. Azt is be kell vallanom, hogy kevés bejegyzést írok akkora örömmel, mint éppen ezt, és hogy így ez az összegzés egyben része is a karácsony körüli ünnepnapi rítusoknak.

Csak reménykedni tudok benne, hogy az elkészült "olvasónaplók" nemcsak nekem szereznek örömet, de olvasóimnak is segítenek a temérdek könyv közti eligazodásban; tippeket, mégpedig jó tippeket kapnak ahhoz, hogy mit vegyenek kézbe, minek veselkedjenek neki még akkor is, ha esetleg egy-egy könyv terjedelme első pillantásra elborzasztónak hatna. Ennek érdekében a tavalyelőtt és tavaly is már alkalmazott kiemeléseket alkalmazom. A felsorolt és röviden bemutatott olvasmányok után a posztok végén sorrendbe teszem azt az ötöt-ötöt, amely idén a legnagyobb hatással volt rám, és amelyet a legjobb szívvel ajánlok tovább. Posztok végén, mondom, hiszen, miként az előző években, az olvasmánylistát idén is két részre bontom: először a nem-fiktív, tehát vagy tudományos, vagy értekező, vagy tudományos-ismeretterjesztő könyveket listázom, majd legközelebb a fiktív, tehát szépirodalmi szövegeket.

2017-ben 36, 2018-ban 30, idén pedig ismét 36 könyvet olvastam el. A nem-fikciós és fikciós szövegek aránya tavalyelőtt 18-18 volt, tavaly 13-17, idén pedig 16-20. Következzék tehát ebben a posztban a 16 nem-fikciós szöveg bemutatása, a bejegyzés végén azzal az öttel, amelyet különösképpen tudok ajánlani.

Romsics Ignác: Magyarország története

Ezt a kötetet kis híján fölvettem az öt közé, hiszen úgy gondolom, egyetlen magyar embernek sem válhatna kárára, ha elolvassa ezt a kiegyensúlyozott, higgadt, tárgyilagos és a legújabb tudományos kutatások eredményeit fölhasználó kötetet. A könyvet magát egyébként részben még tavaly év végén olvastam, majd az új év legelső blogbejegyzését írtam róla (amit természetesen jó szívvel ajánlok azoknak, akik esetleg lemaradtak volna róla). Most is az jut eszembe a munkáról, ami akkor: Magyarország története a Nyugat felé közelítés, illetve az attól valamilyen okokból történő eltávolodás folyamatos libikókázásának története. Ilyen távlatból mérve talán jobban meg tudjuk becsülni annak előnyeit, hogy hazánk ma szinte soha nem látott mértékben van beleszövődve a Nyugat különféle szövetségi rendszereibe.

Graham Hunter: Barça. A világ legjobb csapatának története

Ajándékba kaptam ezt a kötetet, amely temérdek anekdotával, sok apró kis színes sztorival mutatja be a Barcelona futballcsapatának aranykorát, a 2008 és 2012 közötti időszakot. A sikertörténeteket mindig utólag rakja össze az ember; és utólag persze már meg is tudjuk találni azokat az apróságokat, személyiségjegyeket, véletleneket és szerencsés döntéseket, amelyek a sikerhez vezettek. A könyv fejezetei a karakterekre fókuszálnak, azokra a személyiségekre (például Guardiolára, Xavira, Iniestára, Messire vagy éppenséggel Puyolra), akiknek egy-egy tulajdonsága döntően befolyásolta, hogy a fontos meccseit az akkori Barcelona nem elbukta, hanem a maga javára döntötte el. Barça-drukkereknek nyilván kötelező olvasmány, de mindenkinek ajánlott, akit érdekel annak pszichológiája, hogyan válik egy közösség sikeressé.

Sir Angus Fraser: A cigányok

2019-es évem egyik nagy nyereségének tartom, hogy átrágtam magam ezen a történészi munkán. Annak idején erről a könyvről is írtam bejegyzést, kitűnő kommentek is születtek alatta. Az úgynevezett "cigánykérdést" sokszor vagyunk hajlamosak szociális vagy jogi kérdéssé egyszerűsíteni, Angus könyve azonban meggyőzött róla, hogy alapjában kulturális gyökerű problémáról van szó. A "kulturális" szónak ma kezd (ismét?) kissé rossz lenni a sajtója, mintha feltétlenül a "rasszistát" lepleznénk vele, és azt sugallnánk, hogy különböző kultúrák együttéléséből csak és kizárólag bajok származhatnak. Ez korántsem feltétlenül van így, a "multikultiból" kisülhet olyan olvasztótégely is, amely az egyes kulturális elemek erényeit domborítja ki. Ez azonban csak úgy lehetséges, ha nem tagadjuk el, hogy ezek a kulturális különbségek valósak, és nem pusztán arról van szó, hogy a többségi társadalom a roma népességet kirekeszti a társadalmi fejlődésből. Egyszóval: a könyv segített abban, hogy a témát differenciáltabban lássam, távolabb tartva magam a két szélsőségtől: többségi vagy kisebbségi társadalom egyoldalú elítélésétől.

Csányi Vilmos: Íme, az ember

Ez a csodálatos könyv ugyancsak közel állt hozzá, hogy beválasszam az öt leginkább ajánlott közé. Természetesen erről a kötetről is írtam már év közben, és továbbra is tartom, amit akkor írtam: Mindenkinek tudom ajánlani, hogy olvassa el. Érdemes ugyanis olykor egy lépéssel hátrébb lépni, és úgy megtekinteni saját problémáinkat, saját életünket. Kik vagyunk? Miféle élőlény az ember? Miben más, mint más élőlények, és ez mit ígér a jövőjére nézve? Azt hiszem, kevés olyan könyvélményem volt idén, amely jobban beindította volna fantáziámat, és amely jobban fölkavart volna. Embergyűlölő korunkban különösen ajánlott azoknak, akik tárgyilagosabb képet akarnak kapni fajunkról: nem vagyunk mi olyan rosszak ám, csupán a hatalmunk növekedett meg nagyon-nagyon veszedelmes és egészségtelen mértékben.

Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől

Több bejegyzésben is említettem már e blogon Erich Fromm nevét. Kétségkívül olyan gondolkodóról van szó, akinek mind gondolatvilága, mind szemlélete nagy hatással volt (és persze van is) rám. Érdekes módon azonban éppen ezt a talán leghíresebb szövegét olvastam némi belső ellenállással. Fromm a nácizmus gyökereit kutatta, és tanulmányát már 1941-ben megírta róla. Talán el is siette? Tagadhatatlan, hogy mind a mai napig az egyik leghatásosabb elméletet alkotta meg a nemzeti-szocializmus pszichológiájáról, szociálpszichológiai okairól. E szerint a nácizmus a XVI. századi protestantizmusban gyökerezik, amely egyfajta német reakció volt a reneszánsz szabadságeszményére. Annak az autoriter típusú embernek ekkor jelent meg az első alakja, amelyik aztán a nácizmus bázisát adta. Fromm érveléstechnikája, felkészültsége, olvasottsága, műveltsége és gondolatvezetése ebben a könyvében is lenyűgöző, de következtetéseiben mintha félrecsúszott volna valami. Behódolni egy vezérnek kétségtelenül mindig a kényelmesebbik út, mint az autonóm gondolkodás. De ugyanaz a német lutheránus protestantizmus, melyet könyvében Fromm kárhoztat, egészen másfajta politikai berendezkedéseknek is táptalajául szolgált. Ma úgy látom: a nácizmus valóban összefügg a németség szellemi útkeresésével, de keletkezését és sikerét önmagában ez nem magyarázza.

Varga Attila: Hazai hősök

A 2019-es év egyik nagy újdonsága volt számomra, hogy elkezdtem különféle minisztériumokban is tanítani, aminek révén országos ismertségű emberekkel is megismerkedhettem. Egyikőjük ajándékozta nekem ezt a könyvet, amely ötven hazai "hőst" mutat be. Csupa olyan embert, aki itt Magyarországon él, és valami egészen rendkívülit alkotott. Társadalmi hasznossága nem mindegyiküknek azonos mértékű, de teljesítménye valamennyinek valamilyen szempontból rendkívüli. Hadd idézzek a kötet hátoldaláról:

Itt él Rófusz Ferenc, aki nem vehette át az Oscar-díját, Roby Lakatos hegedűművész, aki esténként egy hegedűtokot muzsikált tele pénzzel, és Jónyer István, aki asztaliteniszben legyőzte a kínai világklasszisokat. Péteri Károly, aki miskolci iparióra-javítóból lett Cremonában végzett hegedűkészítő, és Becsei Áron, akinek sok milliós karóráiért türelmetlen megrendelőkként sorban állnak a földgolyó irányítói.

A könyv valódi újságírói teljesítmény is, az interjúk és portrék ugyanis egy pillanatig sem unalmasak, és olyan rendkívüli tablót állítanak elénk, hogy az ember csakugyan úgy érezheti, egy rendkívüli országban él rendkívüli emberek között.

Immanuel Kant: Az örök béke

Ez egy vékony könyvecske, melyet már régóta szerettem volna elolvasni. Vajon mit mond Kant arról, hogy lehetséges-e az emberiségnek örökké békességben élnie? Bevallom, számomra némi meglepetés (és bizonyos értelemben csalódás is) volt, hogy Kant milyen egyszerűnek látja ezt a kérdést. Az örök béke természetesen lehetséges, és csak rajtunk, embereken múlik. Logikai kényszer, hogy az emberek békében éljenek, és aki ezt nem osztja, az egyszerűen ostoba. Nem éreztem, hogy Kant igazán komolyan számot vetett volna a béketagadás pszichológiájával, azzal, hogy az ember nem pusztán logikus lény, hanem testi is, akiben agresszió, dominanciaigény és hatalomvágy is dolgozik. Így számomra ez a könyv inkább annak dokumentuma, amit Kant még nem tudott az emberről, és nem azé, amit viszont már igen.

Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia

Az amerikai pszichológus könyve a '90-es évek közepén hatalmas bestseller lett. Lényegében ez a mű volt az, amely behozta a köztudatba az érzelmi intelligencia fogalmát, és szemléletváltást hozott el annak megítélésében, hogy mennyire fontosak azok a látszólag másodlagos, nem ésszel összefüggő tulajdonságok egy ember sikerességében, amelyeket korábban alábecsültek. Ilyenek például az empátia, az önkontroll, az önfegyelem vagy az önbizalom. Magam (aki emberekkel dolgozom) azzal a szándékkal vettem kezembe a kötetet, hogy fejlesszem saját érzelmi intelligenciámat; némi csalódással tudatosult bennem azonban olvasás után, hogy a könyv kevés újat mond számomra. Nem azért, mintha az EQ-m az egeket verdesné, hanem mert Goleman meglátásai közhelyekké váltak, és nagyon mélyen beszívódtak korunk közgondolkodásába. Ez persze erénye is a könyvnek. Mégis érzem azt, hogy az utóbbi húsz év megváltoztatott minket. Mintha valamelyest átestünk volna a ló túloldalára, és hajlamosak lennénk mindent az érzelmekkel magyarázni. Ezzel együtt Goleman könyve tagadhatatlanul alapmű, és mindenkinek érdemes ismernie az EQ fogalmát. Szóval kontroll alatt tartania és irányítania az érzelmeit, illetve fölismernie másokban ezeket akkor is (vagy főleg akkor), ha nem észszerűek.

Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc pályaképe

Mint írtam is róla, idén ősszel hosszas beszélgetéseket folytattam Szabó Lőrinccel, ezzel a rejtélyes-hatalmas magyar költővel, és tolmácsom közben Kabdebó Lóránt volt. Rejtélyes és hatalmas, mert a nyárspolgári máz alatt egy kivételesen intelligens és érzékeny ember élt, akit szinte minden érdekelt. A könyv meggyőzött róla, hogy Szabó Lőrincet még mindig nem vesszük elég komolyan. Problémái a miénk is: hogyan maradjunk autonóm emberek egy ezt az igényt elnyomni mindig kész társadalomban; hogyan őrizzük meg az ép elménket; hogyan legyünk (ha lehetünk) mégis jók.

Thomas Mann: Egy apolitikus ember elmélkedései

Thomas Mann nem az az ember, akinek könyvei mellett az ember csak úgy elmehet. Erről a hatalmas, több száz oldalas esszéjéről két alkalommal is írtam ide a blogomra, és hát nyilván azért, mert izgatott, és hatott rám. Ez a könyv is háború idején íródott, miként a föntebb említett Frommé, és ennek alapján a háború — úgy fest — inkább a polémikus és vitatható gondolatmeneteknek kedvez.  Más szempontból is Fromm munkájához hasonlítanám ezt a szemléletében attól egyébként igen távol álló munkát: az ember akkor is élvezni tudja, ha sok-sok elemével nem tud egyetérteni. Míg Frommnál a gondolatfűzés logikája nyűgöz le, addig Mann-nál az a mondatszerkesztés és mondatzene, amely még Györffy Miklós — egyébként kitűnő — fordításán is átüt. A szöveg tartalmilag sajátos keveréke konzervatív és "reakciós" gondolatoknak. (Reakciós: egy eszményi elmúlt kort vágy vissza. Konzervatív: a jövőt a hagyományokra alapozva látja értelmesen fölépíthetőnek.) Indulatait többnyire meg tudtam érteni; túlzásai olykor elidegenítettek. Ami biztos: a szöveget ma is érdemes végigolvasni, mint ahogy általában érdemes jó stílusban író, művelt emberekkel társalogni.

Jonathan Franzen: A világ végének vége

Írtam erről az esszékötetről egy vendégposztot a Voyager blogra, ahol megkíséreltem összefoglalni a könyv főbb tanulságait. A klímaváltozásról való beszéd elnyom egy másik témát: a biodiverzitás összeszűkülését bolygónkon. A világhírű író azon lamentál, hogy mitől vált korunk közbeszéde ennyire siralmasan csatakiáltás-jellegűvé (és okként — nem ok nélkül — az új médiumok hatását jelöli meg). Ugyanakkor a kötetnek van egy másik nagy témája is: az irodalom és a művészet. És közben sok mindent megtudunk az utóbbi harminc-negyven év Amerikájáról is, a városok szociológiájáról, az írásművészet csínjáról-bínjáról, de legtöbbet természetesen a madarakról, akié Franzen minden szenvedélyes szeretete és kíváncsisága. Azóta én sem tudok már úgy madárra nézni, hogy ne gondolnék bele: ők olyanok, mint mi, abban a tekintetben, hogy kétlábúak, és hogy lakást építenek maguknak.

Az öt kiemelt olvasmányom pedig a következő.

5. Barabási Albert-László: Behálózva

Barabási a hálózatelmélet nemzetközileg is elismert, többszörösen díjazott kutatója. Ez a könyve a 2000-es évek elején nagy feltűnést keltett, és talán elmondható, hogy egy hatalmas tudományos áttörésnek mutatja be a történetét. Barabási volt az elsők egyike, aki komolyan kezdte el tanulmányozni az internetet, és ennek során megdöbbentő felfedezésekig jutott el. Az egyik legfontosabb: a hálózatok modellje számtalan olyan jelenségére alkalmazható a világnak, amelynél minderre nem is gondoltunk volna. Hálózatokként működnek a sejtek, a barátságok, az elektromos vezetékek, a kulturális intézmények és a hatalmi struktúrák. Mindennek pedig megfogható matematikai alapja van, amit Barabási nagyon logikusan fölvezetve mutat be a könyvében. Bölcsész olvasóként (és magyarként) számomra különösen izgalmas vonása e munkának, hogy a szerző számos anekdotát mesél el híres magyar emberekről, és nemcsak a nagyszerű magyar matematikusokról (például Erdős Pálról), akik a világon először kezdtek el hálózatelmélettel foglalkozni, hanem olyan írókról és költőkről is, mint Karinthy Frigyes vagy Kosztolányi Dezső. Jó érzés tudni, hogy ezek a nevek (és a századelő Budapestje) most a világ minden hálózatkutatója számára mondanak már valamit.

4. Tim Marshall: A földrajz fogságában

Nem tagadhatom meg magam: földrajz (tehát domborzat, klíma, ásványkincsek) és életmód egymásra hatása mindig is jobban érdekelt, mint a fizika; így hiába hogy Barabási könyve tudományos értelemben értékesebb, mint a brit újságíró összefoglalása a világ kontinenseinek politikai viszonyairól, ez utóbbi könyv mégis nagyobb hatással volt rám. Marshall valamennyi földrész politikai életét (annak problémáit) áttekinti, és meggyőzően mutat rá politikai berendezkedések és földrajzi viszonyok összefüggéseire. A könyv valóban lebilincselő, és mindenkinek ajánlom, aki képben szeretne lenni a világpolitika legfőbb mozgatórugóival. Valamivel részletesebben is írtam róla idén, ajánlom magamat, ha valaki esetleg lemaradt volna róla.

3. Mérő László: Mindenki másképp egyforma

Mit is mondhatnék? Ez egy csodálatos könyv. Még a '90-es években jelent meg először, de aktualitásából azóta sem sokat vesztett, noha a matematikus-pszichológus szerző igyekezett "uptodate" lenni, azaz a tudomány legújabb ismereteit belevonni munkájába. A kötet témája, mint azt a borítója is mutatja, a játékelmélet és a racionalitás. Miként Barabási könyve, úgy Mérőé is sokat épít zseniális magyar tudósok (nyilván elsősorban matematikusok) felfedezéseire, csak míg ott Erdős Pálé a legfontosabb név, úgy itt Neumann Jánosé, aki letette a modern játékelmélet alapjait. Miért érdekes számunkra a játékelmélet? Mert egzaktul megmutatja, hogy (bármily meghökkentő is ez) léteznek olyan szituációk, amikor egyszerűen nem lehetséges racionális döntést hozni. Miként Barabási, úgy Mérő sem egy saját tudományterületébe gubózó szakbarbár, így ő is sokat mesél anekdotákat olyanokról is, akik nem éppen a racionális gondolkodásukkal szereztek maguknak hírnevet; de hát éppen ez a lényeg: sok út vezet a Nirvánába; és ésszel belátható, hogy az ész nem mindenható.

2. Norman Doidge: A változó agy

Örömteli, hogy éppen az erről a könyvről írt szövegem döntött olvasottsági rekordot e blogon, hiszen ha van üzenet, amelyet tényleg érdemes lenne minél többekhez eljuttatni, az épp e könyvé: agyunk nem egy statikus szerv, és nincsen olyan állapot, betegség, sérülés, amely után ne volna akár radikálisan is átalakítható. Doidge könyve az agykutatás legújabb eredményeinek összefoglalása, számos esettanulmánnyal és történettel mutatja be agyunk rendkívüli plasztikusságát. Mindez nem csupán betegségek vagy sérülések révén mutatkozik meg: agyunkra minden hat, amivel "tömjük"; ezért is nagyon nem mindegy, hogy mivel tömjük. Minden gondolatunk fizikai változást hagy hátra idegrendszerünkben, és a "pozitív (vagy negatív?) gondolkodás" nem valamiféle misztikus erő, hanem nagyon is racionális módja agyunk formálásának.

1. John Kekes: A konzervatizmus ésszerűsége

A filozófia mindennek az atyja, minden azon alapul, hogy hogyan viszonyulunk a dolgokhoz, ezért ezt a filozófiai munkát a többi idei olvasmányom elé helyezem. Azt fogalmaztam meg magamnak, hogy bármelyik társadalom jobb lenne, ha e könyvben írtakat legalábbis megfontolná. Pedig maga a könyv merőben illúziómentes, és semmiféle utópiával nem kecsegtet. Nem mondja meg, hogy ezt és ezt kell tennünk azért, hogy paradicsomi állapotok uralkodjanak a Földön. Éppen ezért konzervatív. Rávilágít, hogy az utópisztikus gondolkodás rendszerint több kárt okoz, mint amennyi problémát megold. Meglátni korlátainkat, azt, hogy nem vagyunk okosabbak másoknál, és ezért ildomos óvatosnak lennünk: kevés elméletalkotó jut el idáig. Blogposztomban a rosszhoz való viszonyulást emeltem ki; hadd emeljek most ki egy másik mondatot, egyszerűen a köz terébe dobva, hadd gondolkodjon rajta kedves olvasóm:

Szókratész helyesen gondolta, hogy a jó élet összhangba hozza az értelmet, az erkölcsöt és a boldogságot, de helytelenül tételezte föl, hogy az ésszerű és erkölcsös élet mindenképpen boldog lesz, illetve, hogy a boldog életnek ésszerűnek és erkölcsösnek kell lennie.