Az élet teljesen haszontalan, értelmetlen, egy aberráció, végtelen szenvedés, egy Anti-Isten találmánya, akinek a gonoszsága meghaladja a felfogóképességünket.

Folytatom szokásos évzáró posztomat az elmúlt évben általam olvasott fikciós szövegekkel. Mivel ilyenből húsz is fölkerült a listára, nem is szaporítom tovább a szót; csak annyit jegyzek meg, hogy mint megszokott, a bejegyzés végén ezúttal is azt az ötöt emelem ki, amelyik idén a legnagyobb hatással volt rám, illetve amelyet a legszívesebben ajánlok tovább.

Röhrig Géza: Angyalvakond

Versesköteteket nem szoktam fölvenni a listára, hiszen ezt a könyvtípust az ember a legritkább esetben olvassa el elejétől a végéig, mint egy regényt. Inkább szemezgetni szoktunk, egy-egy versen megakad a szemünk, mormolgatjuk magunkban, és csapongva ugrunk egy másikra. Röhrig hajléktalan-könyvéről azonban írtam egy kritikát, így természetesen alaposan végigolvastam "ától cettig" az összes költeményt. Megérte. A szövegek feleselése egymással, a "történetek" útja (hiszen a szövegek e kötetben egyben történetekről is beszámolnak) így volt a legjobban nyomon követhető. A mai napig emlékszem arra a megilletődöttségre, amelyet az utolsó vers elolvastán éreztem.

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Az őrült naplója. A Nyevszkij Proszpekt. Két elbeszélés

Gogol tagadhatatlanul egy igazi klasszikus, a világirodalom egyik legnagyobb írója. Ez a két közepes terjedelmű elbeszélése is a legjavából való. Az őrült naplója egy ember tudatának szétesését mutatja be, azt, ahogyan a világban minden bizonytalanná, valószínűtlenné, érthetetlenné válik; A Nyevszkij Proszpekt pedig Pétervár fő bulvárjának életéből emel ki egy ugyancsak fantasztikummal átszőtt történetet. Dosztojevszkij híres mondása szerint minden nagy orosz író "Gogol köpönyegéből bújt elő"; és ezt a mondást megerősítve érezheti ezen elbeszélések olvasója is: az orosz irodalomra oly jellemző, már-már naturalizmusba hajló realizmus és eszelősségig hajtott misztikum itt már teljes erejében pompázik.

Jókai Mór: A jövő század regénye

Jókainak ez a sci-fije — miként arról be is számoltam — roppant sok problématerületét megérinti jelenkori világunknak. Jókai egy felfedezést, illetve egy (ezzel a felfedezéssel összefüggő) találmányt jelöl meg annak okaként, hogy a "jövő század" (amely nekünk az elmúlt század) egészen másképp fog kinézni, mint a tizenkilencedik: fölfedezik az ichor, illetve hialichor nevű elemet, amely keményebb, mint a gyémánt, de hajlékonyabb, mint a gumi. És ebből megépülnek az első repülőgépek, amelyek teljesen átalakítják a világot. Most, hogy újra leírom a hialichor szót, azonnal eszembe ötlik a regény olvasásának élménye: Jókai természettudományos érdeklődése, korának optimizmusa, lendülete, jövőhite. Szó sincs róla, hogy a regény idillikusan boldognak festené le a jövőt (jósol világháborút, iszonyú járványokat, diktatúrát és egyéb szörnyűségeket), mégis az a hangsúlyos, hogy az emberiség (több-kevesebb sikerrel) ügyködni fog majd a bajok megoldásán; nem pusztán magának fog élni cinikusan. Talán ez az, amit ma a leginkább XIX. századinak érzek benne.

Michel Houellebecq: Elemi részecskék

Korunk talán legnagyobb, de mindenképpen legismertebb (és legvitatottabb) francia írójától korábban A térkép és a táj című Goncourt-díjas remekművét olvastam. (Annak idején föl is vettem 2017 öt legnagyobb fikciós irodalmi élményeim közé.) Az Elemi részecskék nem "gyengébb" könyv, bár valamivel kevésbé művészi és felemelő, talán ez az oka, hogy ezúttal nem emeltem be az öt legjobb közé. (Vagy idén jobb könyveket olvastam, és nem fért be?) Miként arról egy külön bejegyzésben már említést is tettem, a regény egy féltestvérpár életútján keresztül a lét sivárságát, kiúttalanságát leplezi le. Sem a szex, sem a tudomány nem hozza el az áhított boldogságot. Sem a hippivilág szélsőséges szexkultuszába belekóstoló Bruno, sem az elemi részecskéket kutató Michel nem tud más következtetést levonni: az emberi faj menthetetlenül boldogtalan marad. Igaz, utóbbi mégis lel vigaszt, csak ez nem az embereké. Hadd jegyezzem meg itt is, hogy a szöveg valósággal tobzódik a hihetetlenül erős mondatokban, Houellebecq-nek sikerül szinte minden oldalon valami elképesztővel mellbe vágnia az olvasót.

Pirkko Saisio: Legkisebb közös többszörös

A finn írónőnek (és színésznek, dramaturgnak) ezt az önéletrajzi jellegű regényét egy tanítványom ajándékozta nekem. Sajátos családtörténet ez, igazándiból egy minden tragédia ellenére is boldog (ám elveszett) gyerekkor, illetve az íróvá válás története a messzi északon. Az írónő már gyerekként különc volt, fiús kislány, aki rémálmait a valóságba vetítette, beilleszkedni és idomulni nem vagy alig tudott, folyamatosan különvéleményeket fogalmazott meg és külön utakon járt. Jellemző megjegyzése az "egyvalakire" vonatkozik. Például a következő idézetben:

És hol van az a makacs kislány, aki ül a Moszkvai Nagyszínház helsinki vendégelőadásán, fején a zöld sapka, és akinek hiába mondták, hogy senki nem néz balettet sapkával a fején.

És aki erre higgadtan így válaszolt:

— Egyvalaki néz.

A folyamatos különvélemények és különcködések egyre magányosabbá teszik az elbeszélőt, ám ez termékeny magány, amelyből irodalom (azaz saját nyelv) születik.

Cormac McCarthy: Az út

Ez egy kőkemény szöveg, és nagyon magas irodalom. Egy apa és a fia kóborol egy posztapokaliptikus világban, ahol már semmi sincs. Egy-egy rég elhagyott és rég kifosztott bevásárlóközpontban még talán sikerül valami élelmet, esetleg a tűzgyújtáshoz benzint találni; de a házakban már régesrég nem lakik senki, és még az a jó, ha senki. Mert a még megmaradt emberek egymásban zsákmányt és élelemforrást látnak, így az idegen lényekkel való találkozás animális rettegést hív elő. Ilyen körülmények között jóság és gonoszság választása szó szerint élet-halál kérdés. De aki a tüzet viszi, az nem választhatja a gyilkosságot.  Mindezek a dilemmák olyan lecsupaszított, sokszor hiányos és minimalista nyelven szólalnak meg, amely önmagában létrehozza a regény mással össze nem téveszthető, különleges szövegterét. Borzongató rágondolni is; nem hiszem, hogy az utolsó könyv, amit olvastam a szerzőtől.

Jókai Mór: A cigánybáró. Párbaj Istennel

A Szaffi című rajzfilm nagy rajongójaként mindig kíváncsi voltam rá, hogy milyen lehetett az eredeti Jókai-elbeszélés, amely alapját képezte ennek a remekműnek. Nos, meglepődve tapasztaltam, hogy a szöveg és a film meglehetősen sok részletében különbözik egymástól. Az alap persze azonos: egy cigány fiú felemelkedése a török háborúk után. A Párbaj Istennel ugyanezt a kort mutatja be, de jóval kevésbé vidám színekkel. A pusztává vált országban rablóbandák garázdálkodnak. Erkölcsnek, rendnek, morálnak hírét se látni, ember embernek farkasa. Ebből a közegből emelkedik ki a főszereplő, egy rablóbanda vezetője, aki az örök törvényekkel és Istennel is dacolva alapítja meg vagyonos családját, amelyet azonban az ebül szerzett vagyon átka sújt hetedíziglen. Figyelemre méltó, olvasásra ajánlható történet.

Paul Auster: New York trilógia

Nagyon sokat vártam ettől a könyvtől. Paul Austert az egyik legnagyobb kortárs amerikai írónak tartják, ez a '80-as években megjelent trilógia pedig a fő művei közé számít. Bár temérdek értéke van a három, lazán összefüggő regénynek, az összbenyomásom mégis a csalódás volt. A szerző olykor öncélúan gabalyítja és kuszálja össze a szálakat, bizonytalanít el minket a szereplő személyek identitása felől. Mindegyik történet csapdába csal minket; realista elbeszélésként indul, majd minden összezavarodik, míg végül már semmiben sem lehetünk biztosak. Mindez izgalmasan hangzik, és valóban sokat elmond korunkról, életünkről, világunkról, de a bonyolításban sokszor éreztem azt, hogy nem az elbeszélés belső kényszere szüli, hanem egyszerűen az írói kísérletezés vágya. Ugyanez az identitás-összekuszálás egy másik — rövidesen említendő — ugyancsak ekkortájt megírt trilógiában véleményem szerint sokkal szervesebben bontakozik ki a szereplők karakteréből és az elbeszélés belső logikájából.

Nádas Péter: Az élet sója

Ez egy nagyon vékony kis könyvecske, sok rajzzal; aki akarja, egy délután alatt végig is olvashatja. Én nem akartam ennyire gyorsan befalni, mert minden mondatát élveztem. A történet 12 fejezetre (12 hónapra) tagolódik, és egy sólepárlásból meggazdagodott német kisváros késő középkori, kora újkori történetét meséli el, vagyis hogy miképpen reagált az ott élő polgárság a reformáció tanaira. Az egész elbeszélői hangból olyan harmónia, egyensúly és mesélőkedv árad, hogy az ember szinte már nem is figyel a cselekményre, csak a mondatok zenéjét élvezi. Pedig a történet maga is tanulságokkal terhes. Arról mesél, hogy milyen volt a városi polgárság életfelfogása, erkölcse, és a mód, ahogyan világát berendezte. A kötet szerves részét képezik Forgách András rajzai, amelyek ugyancsak az elbeszélés könnyed, ugyanakkor elegáns stílusához igazodnak.

Ambrus Zoltán: Midas király

Mint arról beszámoltam, régóta kísértett már ez a könyv, de csak 2019-ben jutottam el végre oda, hogy el is olvassam. Nem okozott csalódást. Az ízig-vérig polgári korban és polgári miliőben játszódó, balzaciasan komor színekkel dolgozó regény egy nélkülöző és sikertelen festő életútját kíséri végig egészen a váratlan meggazdagodásáig és sikeressé válásáig, amelyre olyannyira vágyott, de amely morálisan teljesen tönkreteszi. A könyv a klasszikus dilemmát járja körül: mit szabad a sikerért és a pénzért föláldozni? Van-e méltóság az életben akkor is, ha sikertelen? És ha van, akkor az micsoda, miből fakad? Ambrus elbeszélésmódja ízléses, kifinomult, művészi, kifejlett irodalmi kultúráról árulkodik; még ha olykor unalmassá vagy didaktikussá válik is.

Hegedűs Géza: Három regény (István, Az egyetlen út, Lovagok a Körös-parton)

Ezt a kötetet, mely három rövid regényt tartalmaz, egy Karakter-poszt miatt vettem kezembe. Soha nem olvastam korábban semmit sem a szerzőtől, és kíváncsi voltam rá. A nagy műveltségű író a magyar Királyság első századából mesél el három történetet olyan személyiségekről, akik átalakították országunk történelmét, sorsát. Mindhárom alak (Szent István, I. András és Szent László) a káoszból volt képes rendet létrehozni, de a regények rávilágítanak, hogy lehetett volna mindez másképpen is. Összességében kellemes élmény volt megmerülni a XI. század magyar történelmében, a szövegek — bár irodalmi értékük nem jelentős — jó stílusban mondják újra ezeket az elfeledett történeteket.

Thomas Brussig: Am kürzeren Ende der Sonnenallee [A Napsugár fasor innenső vége]

Az előző évi összefoglaló poszt után megkérdezte kommentben egy kedves olvasóm, hogy miért nem olvasok idegen nyelvű (például német) könyveket. Csak azt tudtam válaszolni rá, hogy kényelemből. Egyszerűbb a magyar nyelvű könyveket beszerezni, és elolvasni is gyorsabb. Mindazonáltal igazat adtam abban, hogy ez nem mehet így tovább. Ezt a kötetet egyébként kölcsönbe kaptam meg egy tanítványomtól (mivel az órán szó esett e regényről, és ő persze be is szerezte). (Nota bene: nem árt, ha a tanítvány szorgalmasabb, mint a tanárja.) A könyv a '60-as, '70-es évek NDK-járól szól, arról, hogyan próbáltak élni az akkori fiatalok egy országban, amelyben alapvetően nem lehetett élni. Sziporkázó humor, mókás jelenetek egész sora, vicces figurák, anekdoták és az NDK életének tipikus elemei sorjáznak a lapokon. Milyen az, amikor a Nyugat-Berlinből átrándult nagybácsi halálfélelemmel csempész át egy nyugati öltönyt (és persze hónapokig fogyókúrázik előtte, hogy fölférjen rá)? Milyen az, amikor egy szerelmeslevél éppen a halálzónába, a fegyveresekkel vigyázott fal mögé esik? Milyen az, amikor egy egzisztencialista nő segítségével igyekszik egy berlini diák az NDK-t fölvásárolni? Az elbeszélői báj titka: ha az ember fiatal és szerelmes, akkor még a legabszurdabb korokat is megszépíti az emlékezet.

Garaczi László: Hasítás

Ez a kötet sok tekintetben hasonlítható Brussigéhoz. Mind terjedelme (vékonyka 200 oldal), mind stílusa (humoros anekdoták), mind az ábrázolt kor (a "létező szocializmus") hasonló. A különbség talán csak annyi, hogy Garaczi könyve még Brussigénál is töredezettebb, még kevésbé nevezhető regénynek. És persze az ábrázolt világ is némileg szabadosabb, mint az NDK rendőrállama, bár a diktatúra mocskos mancsa időről időre itt is belenyúlt az ember hétköznapjaiba. Garaczinak több hasonló kötete is megjelent már, melyek Egy lemur vallomásai gyűjtőcímmel jelennek meg. Bármelyiket elolvashatjuk, a sorrend nem lényeges. A nyelvi humor, az anekdotikusság, a poentírozás állandó, csak az egyes történetek különböznek. Aki nevetni is akar, de közben gondolkodni is, annak bármikor ajánlható.

Szabó Magda: Régimódi történet

Ha nem olvastam volna idén annyi kitűnő regényt, ennek bizonyára az öt között lenne a helye. Családregény, korrajz, feledhetetlen alakok, meghökkentő titkok és sorsok a századforduló Alföldjén. Be kell vallanom, nem áll hozzám igazán közel Szabó Magda elbeszélői hangja, ezt a könyvét azonban az elejétől a végéig élveztem. Sok-sok mindent kiemelhetnék, ami miatt ez a könyv számomra amolyan "alapművé" vált. Hadd emeljem most ki Debrecent, a "cívis város" légkörét. Mert hogy ebben a családtörténetben Debrecen valóban így jelenik meg: polgárok városaként. Olyan polgárok lakják, akik adnak az életmódjukra, akiket rend és erkölcs irányít, és bár időnként a kérlelhetetlenségig szigorúak, tudnak nagyon is bensőségesen, barátian, önfeláldozóan emberiek is lenni. (Hiszen a Kismester utcai ház mellett színtere a regénynek egy másik család otthona is, Bartók Belláék Nyomtató utcai lakása is.)

Itt rendszeresen olvas mindenki szépirodalmat, nemcsak politikai hírlapokat járatnak, de a gyerekeknek Forgó bácsi újságját is, a Kis Lap-ot, Bartók Ágostonné minden szelet papírt eltesz, amin a gyerekei keze vonása áll, így láthattam meg Bella lányai jóvoltából a Bartók gyerekek első levelezőlapjait, Bartók Margit bámulatos készségre valló portréit a család tagjairól, ismerőseiről s a Forgó bácsinak küldött leírást arról a Debrecenről, amelynek utcáin gyermek anyám lépegetett valamikor.

Bizony, ez is Debrecen, ez a polgári miliő, a leírások alapján valóban polgárváros, az ország talán legpolgáribb városa Budapesten kívül. De ez csak egy szeletkéje az egésznek, maga a könyv annyira gazdagon rétegzett, hogy feltétlenül ajánlom belemélyedésre; nem fogja megbánni olvasóm.

Dragomán György: A fehér király

Nem tudnék rosszat mondani erről a regényről, de kétségkívül többet vártam tőle. Avagy talán eleve rosszindulatúan álltam hozzá, mert mindig gyanús, ha egy író túl korán lesz túl sikeres? Tény, hogy a regényt sok nyelvre lefordították, és nemzetközi elismeréseket is begyűjtött. Témája a '80-as évek Romániájának élete egy tizenegy éves gyermek szemszögéből. Ha Brussignál és Garaczinál vidám képet ölt a "szocializmus", addig itt a történetek hátterét egy fojtogató légkörű, szinte totális diktatúra adja, ahol előfordulhat, hogy az ember apját kényszermunkatáborba viszik, úgy hogy (talán) soha többé ne is lássuk őt. A gyerek azonban mégis képes átélni boldog pillanatokat, és csatáiban felnőtté is érik, megkeményedik, koraérett férfi lesz. Az elbeszélő hangja áradó, egy-egy mondat olykor több oldalon keresztül fut, és ez a (főként az emlékező jellegű elbeszélésekre jellemző, például Prousttól jól ismert) technika azt sugallja, hogy a történetek még mindig alakulnak, ahogyan az emlékezet előhívja őket.

És akkor következzék az öt kiemelt könyv.

5. Péterfy Gergely: Kitömött barbár

Mint épp a héten Amál is írta a Karakteren, de külön bejegyzésben magam is szóltam róla, meghatározó olvasmányélmény ez a regény mindazok számára, akik önmaguk magyar voltán elmerengeni szoktak. Magam is kiemelném most, hogy milyen alapos munkáról van szó; Péterfy Gergely a szó szoros értelmében tudományos igényű kutatásokat végzett, hogy Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman kapcsolatát, élettörténetét föltárja. Ne hasson ez a tény azonban elijesztően olvasómra: a regény egyáltalán nem száraz. A két szálon futó cselekmény kt világot ábrázol: Kazinczyék széphalmi küzdelmét az értetlen és lehúzó közeggel, illetve Soliman, a rabszolgaként behurcolt fekete királyi sarj hajmeresztő karrierjét Bécsben. Kettejüket nemcsak a szabadkőművesség köti össze (bár találkozásuk apropóját ez adja), hanem kívülálló voltuk, magányuk, különcségük, idegenségük. Péterfynek sikerült elérnie, amit csak keveseknek: talált egy mítoszt; egy olyan szimbólumot, amelyről immár bármikor beazonosíthatjuk őt magát is: Péterfy az az író, aki új életet lehelt a Természettudományi Múzeumban kiállított Angelo Soliman, Kazinczy barátjának történetébe.

4. John Ronald Reuen Tolkien: A Gyűrűk Ura

Mikor ezt a mesét olvasni kezdtem, már tervezgetni kezdtem az év végi listámat, de abban biztos voltam, hogy ez a könyv nem fog ötbe kerülni. Elvégre ez csak egy mese. Ennél McCarthy könyve vagy a Régimódi történet, vagy akár Houellebecq regénye is biztosan sokkal ütősebb. Az ilyesféle könyvek iránti rajongás pedig elég távol áll tőlem, ami esetleg fölülírhatná irodalmi értéke kétséges volta miatti szkepszisemet. Mégis, szeretném most ezen az úton és módon is kifejezni, hogy mennyire eredetinek, varázslatosnak, szeretetreméltónak és rendkívülinek találom magam is ezt az egészen agyament elme által megszült történetet. Hogy a szemlélete keresztényi, az sokat elmond róla, de nem eleget; ettől még lehetne jó is, és rossz is. Ami magával ragadott, az a fantázia totális gátlástalansága. Tolkien sem nyelvi, sem racionális korlátokat nem ismert, amikor szabadon kitalálta azt a több mint 5000 (!) tulajdonnevet, amelyet e történet elkészítéséhez fölhasznált. Próbálhatja a fantasy-irodalom utánozni, de ócska kópia lesz belőle; ezt a poént csak egyszer lehetett elsütni, és akkor óriásit is durrant. Be kell vallanom, szívembe zártam ezt az agymenést.

3. Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Itt megint a szív döntött. Vagy hogy is mondjam hát? Azt hiszem, minden 2019-ben olvasott könyv közül ez volt a legnagyobb hatással rám. Akkor miért nem ő az első? Mert ez nem feltétlenül esztétikai ítélet, ahogyan arról a Karakteren megjelent recenziómban említést is tettem. Közel jött hozzám ez a szöveg. Ám ha szubjektivitásomat lehántom, és higgadtan igyekszem közelíteni hozzá, akkor is úgy gondolom, hogy ez — pár hibája mellett — egy kitűnő és kifejezetten izgalmas regény. Az olvasónak végig az a kérdés motoszkál a fejében, hogy "mi az ördög fog ebből kisülni?", és mivel a szerző csigázza őt, kénytelen tovább olvasni. Nyilván ezért is népszerű. Ritkábban szólnak azonban a szerző igényességéről. Megjelent a könyvről egy érdekes elmarasztaló kritika Nényei Páltól a Prae protálon (az elmarasztaló kritikák sokszor érdekesebbek, mert szembesítenek egy szöveg problematikusságával), melbyen Nényei ezt a mondatot pécézi ki:

Debrecen úgy terült el odalent a maga elkeseredett pulzálásával, mint az az élve felboncolt béka, amit gyerekkoromban, biológia-szakkörön láttam: szétfeszített végtagokkal, kábultan feküdt a hátán, kibontott mellkassal, lassan haldokolva, de még azért egyre dobogó szívvel.

Szerinte ez a mondat arra utal, hogy Debrecen városa a végnapjait éli. De csakugyan? Nem inkább arról van szó, hogy esteledik, és Debrecen egy időre aludni megy, tehát olyan, mintha meghalna? És mennyi minden egyéb benne van még ebben a mondatban... Nem tudok szabadulni attól a képzettől, hogy Krusovszky az az író, akinek a kortársak közül leginkább benne lüktet a mondataiban Kosztolányi nyelvének ritmusa. Mert hát ez a mondat több síkon is Kosztolányi-parafrázis. Imádtam. Nem, nem arról szól, hogy Debrecen mucsa (bár nem állítom, hogy nem szabad így olvasni); arról szól, hogy minden este egy kis halál egy panellakás erkélyén is.

2. Daniel Kehlmann: Die Vermessung der Welt [A világ felmérése]

Azt hiszem, soha nem volt még könyv, amelyen többet nevettem volna. Most is, ha csak eszembe jut (és hát ha már írok róla, nem tud nem eszembe jutni), ingerli torkomat a kacagás. Az igazán nagyon jó könyvek mindig elképesztők, és Kehlmann regénye minden ízében az. Természetesen erről a regényről is írtam korábban bejegyzést, és a humor mellett ott a tudásszomj csillapíthatatlanságát emeltem ki. Valóban, annyira tudni akarni, amennyire Humboldt vagy Gauß tudni akartak: ez elképesztő, emberfeletti. De a gesztus mellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy valaki a XXI. század elején éppen erről a két emberről akarjon regényt írni — és éppen így. Miféle aktualitás hozta ezt? Péterfyt még értjük; a kompország témánk örök. De visszanyúlni Humboldthoz és Gaußhoz!? Ilyesmire csak az képes, akiben sokkal mélyebben gyökerezik a humor, mint átlagos polgártársaiban. Csodálatos ez a könyv, és van magyar fordítása is; nem érdemes kihagyni.

1. Agota Kristof: Trilógia (A nagy füzet, A bizonyíték, A harmadik hazugság)

Még jó, ha egy regény a nyelvével hódít meg; mi mással is tenné? Kristóf Ágotának a francia nem az anyanyelve volt, és talán ez okozhatta, hogy ezt a három regényt szinte végig némi túlzással tőmondatokban írta meg. Ez a csupasz nyelv azonban dinamitként működik, és folyamatosan robban. A szenvtelenség mélyén világunk törvényeinek el nem fogadása áll. Olyan ez, mintha újra el kellene kezdenünk beszélni, és mindenre először találnánk szavakat. Júliusi posztomban is ezt emeltem ki: az igazmondás itt nem is etikai probléma, hanem ontológiai. Az igazi trauma nem a háború, hanem annak a képességnek az elvesztése, hogy meg tudjuk fogalmazni, mi történik velünk. Például mert olyasmi történik velünk négy éves gyerekként, amit feldolgozni egy élet is kevés. Mert az is csak egy részmegoldás, ami Lucas-ból vagy Klaus-ból (egyáltalán létezik-e kettő, vagy az egyiküket csak képzeli a másikuk?) a regény egyik félelmetes magaslati pontján kiszakad:

Az élet teljesen haszontalan, értelmetlen, egy aberráció, végtelen szenvedés, egy Anti-Isten találmánya, akinek a gonoszsága meghaladja a felfogóképességünket.