S a gyertya, amelynél az izgalommal, ámítással, bánattal és gonoszsággal teli könyvet olvasta, ragyogóbb fényre lobbant, mint valaha; ami odáig homályban volt, megvilágította: sercegett egyet, aztán homályosodni kezdett, s lassan örökre kialudt.

Anna Karenina történetét jóformán mindenki ismeri. Adott egy asszony, aki idős és jómódú férje mellett nem igazán érzi boldognak magát, mígnem összeismerkedik egy fiatal és jóképű katonatiszttel,  és viszonyt kezd vele. Később azonban az ő viszonyuk is elhidegül, Anna pedig öngyilkos lesz. Ennyi a történet, az is ismeri, aki nem olvasta Lev Tolsztoj lenyűgöző regényét.

És nem tartom a magam számára igaznak, hogy azzal a tömérdek tragédiával, önellentmondással, mely az életünkben ott van, épp csak együtt élnünk kell, némán, s közben alkotnunk kell saját művünket, pályánkat — mondjuk a mások örömére is.

Azok közé az emberek közé sorolom magam, akiknek életvitelük szerves részévé vált az írás. Ez nem csupán azt jelenti, hogy alig telik el nap, hogy ne írnék valamit (valamit, aminek nincs közvetlen haszna vagy értelme), de azt is, hogy amikor erre valamilyen okból nem adódik lehetőségem, hiányérzetem támad, bizonytalanság kerülget, mintha a világ biztos talaja elkezdene kicsúszni a talpam alól.

(Ez azonban nem egyenlő az önállósággal, mivel a nagyobb gádzsó társadalomból és gazdaságból kiszakadva nem képesek eltartani magukat.)

Nehezen vettem rá magam az utóbbi hetekben, hogy írjak. Azt hiszem, bizonyos belső feszültséggel függ ez össze, az évváltás hozta ideiglenességgel, nyugtalansággal, az ünnepek elmúlta utáni enyhe depresszióval, melyet szűk környezetem problémái csak fölerősítenek, olyan zajgást hozva létre, amely a koncentrációt nagyon megnehezíti.

Szerencsére azonban vannak tevékenységek, amelyek még ilyen zaklatott állapotban sem lehetetlenülnek el egészen. Ilyen például az olvasás. Ha olvasok, egyszerűen csak ráakaszkodom a szerző gondolatmenetére, és annak farvizén szörfölök, élvezve a hullámzó tenger csodálatos energiáit.

Zsozsó, ezek az ócska kis prolik termelik a segged alá a javaidat.

Bő egy hónappal ezelőtt írtam róla, hogy a Magyarországon kibontakozó tüntetéshullám, mely a túlóratörvény miatt robbant ki, élvezi a rokonszenvemet, még ha a tüntetés mint érvelési forma alkatomtól és elveimtől idegen is.

Nos, a rokonszenvem azóta elmúlt. Egyre inkább az látszik ugyanis, hogy a különféle eszmék és ideológiák jegyében föllépő demonstrálókat nem rendszer-, hanem rend-ellenes indulatok vezetik.

Vonják csak le nyugodtan a saját következtetéseiket, de számomra ez a szezon nagyon, hangsúlyozom, nagyon ígéretesnek tűnik.

Előkerül ebben a hidegben a Barcelona-sálam. Talán ezért is tudják rólam sokan, hogy nekik drukkolok, mármint a Barcelona focicsapatának, és talán ezért is kaphattam egy barátomtól most születésnapomra egy könyvet a Barçáról.

40 esztendős uralkodása, melynek lényege az európai centrum és az országai közötti, az elmúlt 150-200 évben tovább mélyült fejlettségbeli különbségek csökkentésére való törekvés volt, bővelkedett eredményekben.

Alighanem minden magyarra igaz, aki Nyugat-Európába utazik, hogy elbűvöli az ottani életszínvonal, az ottani jólét, gazdagság, illetve az ott élő emberek demokratikus értékrendje. Magam először — kisebb-nagyobb ausztriai kiruccanások után — 1996-ban szembesültem a hazánkat és Németországot elválasztó szakadéknyi különbséggel, amikor gimnáziumunkkal egy cserediák-úton vettünk részt, és egy hetet töltöttem el egy Ruhr-vidék közeli kisvárosban lakó családnál. Megdöbbentett, hogy ott mennyivel tisztább, nyugodtabb minden, mennyivel jobb a levegő, mennyivel jobb az élet.

Már Évivel való egész viszonya kezdettől fogva úgy alakult, hogy valójában soha nem a találkának örült, hanem a találkán érzett örömének — mintha az ember csak a szombatnak tudna örülni (amely után a vasárnap következik), de ezt magát elsötétítené a gondolat, hogy újra egy hétfő követi, s ezért végig rosszkedvűen ülné meg; s e rossz kedv emléke előrevetődnék már a következő szombatra is, amelyet ugyancsak megrontana, úgyhogy már csak pénteken tudná valamennyire örömét lelni abban, hogy szombaton örül majd a vasárnapnak — így benne is a neuraszténiás boldogság egyre kisebb térre szorult a konokul terjeszkedő árnyék elől s becstelenné tette; már szinte megelégedett azzal a reménnyel, hogy Évi egyszer Alexandriából fel fogja hívni telefonon.

Folytatom (és egyben le is zárom) a két napja megkezdett megemlékezést az idei olvasmányaimról. Miként egy éve, úgy ezúttal is a második rész a fikciós műveké, és miként tavaly (és miként tegnapelőtt), úgy ezúttal is kiemelek a végén ötöt, melyet különösképpen olvasóim figyelmébe ajánlok.

Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.

Tavaly indítottam el e blogon azt a hagyományt, hogy év végén sorra veszem azon könyveket, amelyeket az adott évben elolvastam, rövid kommentárt fűzök hozzájuk, kedvet csinálva esetleg másoknak is, hogy a könyvet kézbe vegyék.

Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet, aki pedig azt mondja testvérének: Ostoba! – megérdemli, hogy a nagytanács elé kerüljön; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.

„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.” Így szól Immanuel Kant híres "kategorikus imperatívusza". Kant nem fogalmazott túlságosan olvasóbarát módon, inkább a  pontosságra törekedett. Olvasóbarátabb megfogalmazásban a kategorikus imperatívusz nagyjából így hangoznék: "Cselekedj úgy, ahogy szeretnéd, ha mindenki cselekedne." Vagyis például ne lopj, mert nyilván nem szeretnéd, ha mindenki lopna, hiszen akkor téged is meglopnának. Kant etikája mind a mai napig a legpontosabb megfogalmazása annak, ahogyan egy civilizált embernek cselekednie kellene.

Neked nem kevés van a fejedben, nem biztos, hogy még mindig magadat kéne tömni, inkább nyomni vissza a társadalomba, sőt inkább a szegényeknek, ha már demokráciában élünk és nekik is ugyanannyi szavazatuk van egyenként, mint neked.

Az előző bejegyzésem alatt egy rendkívül érdekes komment jelent meg changemynamekukac nevű Disqus-felhasználótársam billentyűzetéből, mely erősen elgondolkodtatott. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy egy hete ezen a (fölöttébb terjedelmes) kommenten gondolkodom, és már az elolvasása pillanatában éreztem, legalábbis külön bejegyzés kell, hogy válaszoljak rá.