Az ilyen foglalkozások versengésében aztán ezek nyilvánosan mint ...izmusok kínálkoznak fel, és megkísérlik egymást túllicitálni.

Egy igen érdekes és szórakoztató regényt olvasok most. Arról szól, hogy egy ezer évvel ezelőtt élt kínai mandarin a barátjával együtt kifejleszt egy időutazó gépet, melynek segítségével képessé válik a jövőbe utazni. A kínai úriember (Kao-Tai) ki is próbálja a találmányt, és megérkezik az 1980-as évek Münchenébe. El lehet képzelni, mennyire különösnek, érthetetlennek és idegennek találja a "jövő" világát. (Azért nem Kínába érkezik, mert találmányuk készítésekor még nem tudtak róla, hogy a Föld gömbölyű és a tengelye körül forog.) Élményeiről levelekben számol be múltban maradt barátjának; a könyv tartalmát ezek a levelek teszik ki.

Hogy egy másik, jobb Németország képviselője a politikai események elemzésében folyamatosan melléfog — ebben az esetben mindjárt négyszeresen —, szerencsére csak kevesen tudják meg.

Lebilincselően izgalmas könyvet olvastam el a héten. Karácsonyi ajándékba kaptam egy kedves baráttól, és bár a kötet elég vaskosnak és nagy darabnak tűnt, szűk egy hét alatt "befaltam". A könyv szerzője Tilmann Lahme, német irodalomtörténész, a címe pedig A Mannok. Alcíme szerint Családregény, de természetesen nem az, azaz nem fikciós mű: Thomas Mann családjának, azaz feleségének és hat gyermekének életeseményeit dolgozza föl az érintettek leveleinek, naplóinak és egyéb személyes feljegyzéseinek segítségével. Az alcím nyilván azért lett Családregény, hogy ezzel utaljon vissza a szerző egy 2001-es filmre, amely a német televízióban volt látható, és amely A Mannok. Egy évszázados regény címet viselte. Az a film tele volt legendásítással, féligazsággal és dezinformációval, így Lahme munkája szigorúan az elérhető (a film óta újabb fontos adalékokkal duzzadó) feljegyzésekhez ragaszkodik, szinte teljesen mellőzve azok kommentálását. Dehát így lesz a könyv igazán megdöbbentő.

Minden jó.

Negyven éves lettem.

Tettem tavaly ilyenkor egy ígéretet magamnak. Azt, hogy összeírom azon művek (regények, versek, filmek, festmények) listáját, amelyek életemet a legerősebben befolyásolták, illetve amelyek a leginkább beépültek személyiségembe.

Hogy gázszemekként ugrálunk, holott vízcseppekként tapadnunk kéne.

Folytatom a legutóbbi bejegyzésben megkezdett összefoglalómat a 2020-as olvasmányaimról. Követve a hagyományt, a második részben ezúttal is a fikciós olvasmányaimat veszem sorra. Természetesen nem sorolom föl itt a nem könyv terjedelmű szövegeket, és így persze a Szófa miatt elolvasott műveket sem. Az eddig bevált módszert követve ismét a végére hagyom az öt legmélyebb hatású olvasmányt. (Aki kíváncsi az eddigi összefoglalókra, vagy mert lemaradt róluk, vagy mert szívesen visszakeresne valamit, az ide kattintva találhatja meg őket.)

Mindazonáltal nem türtőztethetem magam ehelyt, s kimondom, hogy az optimizmus, már ahol nem csupán olyasak üres beszéde, kiknek szűk homloka mögött egyéb sincs, csak szó, szó, szó, szerintem nem egyszerűen abszurd, de egy ízig elvetemült gondolkodási mód, mely mintha csúfot űzni merészelne az emberiség kimondhatatlan szenvedéseiből.

Hagyomány e blogon, hogy év végén összesítem, milyen könyveket olvastam el az adott évben, és fűzök hozzájuk egy pár mondatos ismertetőt. Miután egyetlen posztban ezt nagyon nehéz volna összefoglalni, az is hagyomány, hogy az olvasmányok listáját két részre bontom, és az első részben a nem-fikciós (tehát tudományos, filozófiai és egyéb) szövegeket gyűjtöm össze, a másodikban pedig a szépirodalmiakat. A felsorolások végére hagyom mindkét kategóriában azt az 5-5 könyvet, amely idén a legmélyebb hatást gyakorolta rám. (Akit érdekelnek a korábbi összefoglalások, ide kattintva érheti el őket.)

A kereszténység ugyanis nem ismeri a rabszolgaságot és így a társadalom rétegeződésében lényeges változásnak kellett bekövetkeznie.

Azzal kezdtem az előző bejegyzésemet, hogy iskolás koromban nem szerettem a fizika tantárgyat. Nos, volt még egy tantárgy, amelyet soha nem tudtam igazán megszeretni: a történelem. "Humán" érdeklődésemre tekintettel ez nyilván meglepőnek tűnhet. Hiszen van-e, lehet-e érdekesebb kérdés, mint az, hogy mi történt a világban, mielőtt megszülettünk? Van-e, akit nem érdekel, hogy miért alakult olyanná a valóság, amilyennek a jelenben megmutatkozik? El lehet-e képzelni olyan embert, aki számára a múlt közömbös, aki nem kíváncsi rá, hogy megtörtént-e már korábban is, ami ma, és ha igen, akkor mi lett annak a következménye? A magam részéről nem tudok olyan embert elképzelni, akit mindez ne érdekelne. A történelem tantárgyat mégsem szerettem — igazából sohasem. Vajon miért?

Amikor az isteni beavatkozásról beszélünk, nyilván nem a szóban forgó jelenség természettudományos meghatározottságára, hanem az e jelenség és egy másik, vagy e jelenség és az emberi gondolat közötti jelentőségteljes kapcsolatra gondolunk.

Iskolás koromban kifejezetten utáltam a fizika tantárgyat. Ennek az oka az volt, hogy nem értettem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni. Mi az például, hogy az erő egyenlő tömegszer gyorsulás? Külön-külön még valamit el tudtam képzelni az egyes szavakról, de az a szorzásjel számomra teljesen misztikus volt. Hogyan lehet két ilyen fogalmat "összeszorozni"? És mindig, minden témánál előjött ez a rémületes homály, valami zsigeri szorongás, mintha valami titok volna elrejtve előlem, amelyet képtelen vagyok érzékelni, megfogni. (Ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna mindig 5-ösöm; mechanikusan meg tudtam tanulni a képleteket, és tudtam így alkalmazni is őket, mégis: sohasem éreztem, hogy érteném is őket.) (Itt jegyzem meg, hogy érdekes módon viszont a matematikára nem vonatkozott ez a szorongó érzés: azt mindig egyfajta játéknak fogtam föl. Játsszuk azt, hogy vannak számok. De a fizika elvileg a valóságra vonatkozott, mégse éreztem soha, hogy bármiféle köze lenne hozzá.)

Azzal párhuzamosan, ahogy a küldetéstudatos, feladatát autonóm módon kitűző és egzisztenciálisan viszonylag független értelmiség közéleti befolyása csökken, szárba szökkennek a think-tankek (ezek már korábban is léteztek, de szerepük most erősödik), melyek döntően a politikai elit szükségleteit elégítik ki.

Mindig, minden szövegünket úgy kellene írnunk, mint egy naplót. Csak a saját gondolatainkra figyelve, kiszűrve mindazt, amit a megjelenés miatti megfeleléskényszer szivárogtat be legőszintébbnek hitt gondolataink közé is.

Mert ha tudjuk, hogy megjelenik majd, amit írunk, azt is latolgatni kezdjük, kire hogyan hathat. A hatás mérlegelése pedig annak vadászatát is életre keltheti, mígnem eljutunk oda, hogy nem az igazságot kezdjük keresgélni, hanem a hatást. (Szóval a hatalmat.) Eörsi István hatalmasat tévedett: az író hazugsága nem ott kezdődik, hogy ürüléknek hívja a szart, hanem ott, hogy mérlegelni kezdi: kinek írjon szart, és kinek ürüléket. Lehet egy író velejéig igaz, ha mindig ürüléket ír; és velejéig hamis, ha mindig szart: ez attól függ, hogy hűen követi-e önmaga gondolatait, vagy hűtlen lesz-e hozzájuk. (El tudom képzelni, hogy Eörsiben a "szar" szó volt az igaz; egy polgári író azonban hazudott volna, ha leírja ezt a szót. Mindenki önmaga döntheti csak el.)

Az igazságot nem szabad csak úgy egyszerűen kimondani a mi országunkban.

Nem sok filmet láttam idén. A járvány megfagyasztotta a mozikat, és mintha a tévécsatornák sem igyekeztek volna maradandó klasszikusokkal táplálni a kultúraéhes filmbarátokat. Ezért aztán különösen örültem, amikor egy tanítványomtól kölcsönbe megkaptam a 2018-ban készült nagyszerű német Hőlégballonnak a DVD-jét.

Ne vitatkozz!

Gyerekkoromban gyakran nézegettem a lakásunk polcain álldogáló könyvek borítóját. Mindegyiknek valahogy saját, "külön bejáratú" hangulata volt. Némelyiket nem is értettem. Volt például egy "LEMPERTH SZERVES KÉMIA" című. Vajon mi lehet az a "lemperth szerv"? Egy másikon ez állt: "Keres tanít". Kételkedtem benne, hogy jól olvasom. Bizonyára úgy kell érteni, hogy Kereszt Anit, azaz Kereszt Annát. De vajon ki lehet az a Kereszt Anna? És mit akarnak művelni vele? Ilyesmiken tűnődtem, mielőtt átléptem volna a tündérek korát.