Horthy kormányzó alakja hol totemként szolgál, hol madárijesztőként, aszerint, hogy melyik tábor használja fel.

Kevés megosztóbb alakja van a magyar történelemnek, mint Horthy Miklós. Szinte nincsen olyan (pozitív vagy negatív) jelző, amelyet ne használtak volna már vele kapcsolatban.

Engem a figura már — talán éppen ezért — nagyon régóta érdekel. Azt is be kell vallanom, mindig éreztem iránta bizonyos rokonszenvet; mint mindenki iránt, akiről úgy éreztem, mértéktelenül vagy igazságtalanul gyalázzák. De hogy pontosan ki volt ő, azt mindeddig nem igazán tudtam.

"Der große, große Teufel", sagt der Junge fröhlich.

Daniel Kehlmann az egyik legnagyszerűbb kortárs német író. Magam az utóbbi napokig egyetlen regényét olvastam el, és — mint írtam is róla — nevettem végig: a Humboldt és Gauß életútját földolgozó Die Vermessung der Welt (A világ fölmérése) címűt. Valahányszor eszembe jut az a könyv, olyan, mintha megcsiklandozná valaki az oldalamat; alig bírom visszafojtani a kuncogást.

Most azt a művét olvastam el, amelyet maga Kehlmann a pályája csúcsának tekint: a harmincéves háború idején játszódó Tyll című nagyregényt.

Ez a levél sokat ígérő keveréke a szolgalelkűségnek és az önteltségnek.

Jane Austen regénye, a Büszkeség és balítélet, melyet most olvastam el, engem nagyon erősen emlékeztetett Puskin Anyeginjére. Ugyanaz a korszak, ugyanaz a konfliktus (össze kell házasodni!), és ugyanaz a rettenetes félreértés, az igazi szerelem és a valódi érzelmek félreértése, nem megértése, nem ismerése.

Különben sem olyan nő maga.

Columbót mindenki ismeri. A kultikus amerikai krimisorozatból az is látott már részeket, aki nem néz kultikus amerikai krimisorozatokat. (Vagy nem néz egyáltalán sorozatokat.)

Én is így voltam vele. Láttam még gyerekként részeket, aztán nyilván később is.

Amikor azonban valami külső indíték vagy belső hangoltság egyszerre kiemel minket az akarás végtelen folyamából, a megismerést az akarat rabszolgaságából kiszakítja, figyelmünket többé nem az akarás motívumára irányítja, hanem a dolgokat az akarati vonatkozásoktól függetlenül fogja fel, tehát érdek nélkül, szubjektivitás nélkül, tisztán objektíven szemléli őket, teljes odaadással, amennyiben is puszta képzetek, s nem amennyiben motívumok, akkor az az akarás első útján keresett, de mindig tovairamló nyugalom egyszerre magától beáll, s mi tökéletesen jól érezzük magunkat.

Arthur Schopenhauer fő műve, A világ mint akarat és képzet egy elképesztő látomás a világról.

A könyv 1818-ben íródott, és amikor egy évvel később meg is jelent, szinte teljesen visszhangtalan maradt. A szerző ugyan elküldött egy példányt belőle az agg Goethének, aki el volt ragadtatva tőle, de a hivatalos filozófia a művet teljesen elhallgatta, nem vett róla tudomást. Schopenhauer azonban bizonyos volt benne, hogy idővel a munkája át fog ütni. És így is lett. Amikor az 1850-es években megjelent a nagy mű harmadik kiadása, Schopenhauert már rajongók hada kísérte: Európa ekkorra, úgy tűnik, megérett ennek a filozófiának a befogadására, és 1860-ban az öreg mester teljes elégedettséggel tűnhetett el abból a világból, amelyet ő a szenvedések siralomvölgyeként mutatott be ebben a páratlan remekművében.

A tartalom belül van, a tartalom az, ahogyan én mindezt átéltem; amit éreztem, gondoltam, hittem, reméltem közben.

Éppen három évvel ezelőtt, 2017 augusztusának végén indítottam el ezt a blogot. Az volt a célom, hogy a ránk zúduló sok-sok mondatra reagáljak, följegyezzem, emlékezetembe idézzem őket, és az ő segítségükkel jobban megismerjem és megismertessem nemcsak korunkat, de önmagamat is.

Egészen véletlen, hogy a harmadik évfordulóra éppen kereken 150 mondat gyűlt össze. Szóval évi 50 mondat. Amikor erre rájöttem, úgy éreztem, ez szinte fölhívás arra, hogy régóta dédelgetett vágyamat, valamiféle összegzést adni az eddigi mondataimról (mondatainkról), éppen most valósítsam meg.

Ha a futball ér is valamit ezekben az elcseszett időkben (amikor emberek a kórházban fekszenek és a világ kifordulni látszik a négy sarkából), akkor legyen annak az üzenete, hogy senki ne adja fel, hogy küzdjünk az utolsó pillanatig!

Sok mindent tett tönkre radikálisan a koronavírus-járvány, így a futballt is. Az első sokk utáni enyhítések következtében ugyan újra pályára léptek a csapatok (legalábbis a legtöbb országban), közönség azonban csak limitált számban érkezhetett a lelátókra, márpedig a foci szurkolók nélkül pont annyira értelmetlen, mint a színház vagy a mozi nézők nélkül: épp a lényeg, a hely szelleméből fakadó érzelmi töltés hiányzik így belőle, a megismételhetetlen eseményjelleg, az élmény, a katarzis.

Mélyen hiszem — idős emberként, aki egy napon, a nem is olyan távoli jövőben szintén meghal, és pszichiáterként, aki évtizedeket töltött a halálszorongás témájával —, hogy a szembesülés a halállal nem Pandora kártékony szelencéjét nyitja meg, hanem valódibb életet eredményezhet, méghozzá jóval nagyobb együttérzéssel a szívünkben.

Pár hónappal ezelőtt, még az NST blog kommentjei között ajánlotta crouchy [ha olvassa ezt netán, üzenem neki, hogy továbbra is örömmel látom a kommentjeit] Irvin D. Yalom könyveit.

Pár hétre rá egy ismerősöm, aki szintén rendszeres olvasója a blogomnak, tőle teljesen függetlenül szintén ezt a nevet említette: Irvin D. Yalom. Hogy nekem az ő könyvei biztosan nagyon tetszenének.

Lehet az ilyen kettős üzenet véletlen?

Az biztos, hogy minden konzervdobozon, üvegen és sokféle dobozon, amelyek ezt a fajta élelmiszert tartalmazzák, feltüntetik azt az időpontot, amely után a fogyasztásuk nem ajánlott, sőt bizonyos esetekben veszélyes is lehet, ám a népi bölcsesség eredményeképpen bekerült a köztudatba egy mindenképpen megcáfolhatatlan mondás, amely egybecsengett egy régen nem használt másikkal, ha a szem nem lát, nem érez a szív, mondták valamikor, most pedig, ha a szem nem lát, nincs baja a gyomornak, ezért esznek meg manapság annyi szemetet.

A világjárvány, illetve az ehhez kapcsolódóan itt-ott olvasható járványirodalmat bemutató listák egyike terelte figyelmemet a Nobel-díjas portugál író, José Saramago Vakság című regényére. A könyvvel már régóta szemeztem, már akkor is, amikor halvány fogalmam sem volt róla, miről szólhat. A tartalom fülszövegszerű, rövid összefoglalása viszont végképp meggyőzött róla, hogy engem ez a regény nagy valószínűséggel érdekelni fog.

A növények és az állatok szétválasztása amúgy is önkényes, és az élelem megszerzésének mikéntjén alapul.

Városi gyerek vagyok, akinek értelemszerűen egészen másmilyen a viszonya a természethez, mint annak, aki falun nőtt föl, mondjuk egy erdő közvetlen szomszédságában, és nap mint nap megfigyelhette a körülötte élő növényeket, gombákat, állatokat. A városi gyerek számára a házak, terek és épületek jelentik a "természetes" környezetet. A talaj neki aszfaltozott, árnyékot a házak fala ad, hangot a motorok zúgása, levegőt pedig a városi, szmogos pára, amelynek éppolyan jellegzetes illatai vannak, mint az erdőnek.