A kereszténység ugyanis nem ismeri a rabszolgaságot és így a társadalom rétegeződésében lényeges változásnak kellett bekövetkeznie.

Azzal kezdtem az előző bejegyzésemet, hogy iskolás koromban nem szerettem a fizika tantárgyat. Nos, volt még egy tantárgy, amelyet soha nem tudtam igazán megszeretni: a történelem. "Humán" érdeklődésemre tekintettel ez nyilván meglepőnek tűnhet. Hiszen van-e, lehet-e érdekesebb kérdés, mint az, hogy mi történt a világban, mielőtt megszülettünk? Van-e, akit nem érdekel, hogy miért alakult olyanná a valóság, amilyennek a jelenben megmutatkozik? El lehet-e képzelni olyan embert, aki számára a múlt közömbös, aki nem kíváncsi rá, hogy megtörtént-e már korábban is, ami ma, és ha igen, akkor mi lett annak a következménye? A magam részéről nem tudok olyan embert elképzelni, akit mindez ne érdekelne. A történelem tantárgyat mégsem szerettem — igazából sohasem. Vajon miért?

Amikor az isteni beavatkozásról beszélünk, nyilván nem a szóban forgó jelenség természettudományos meghatározottságára, hanem az e jelenség és egy másik, vagy e jelenség és az emberi gondolat közötti jelentőségteljes kapcsolatra gondolunk.

Iskolás koromban kifejezetten utáltam a fizika tantárgyat. Ennek az oka az volt, hogy nem értettem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni. Mi az például, hogy az erő egyenlő tömegszer gyorsulás? Külön-külön még valamit el tudtam képzelni az egyes szavakról, de az a szorzásjel számomra teljesen misztikus volt. Hogyan lehet két ilyen fogalmat "összeszorozni"? És mindig, minden témánál előjött ez a rémületes homály, valami zsigeri szorongás, mintha valami titok volna elrejtve előlem, amelyet képtelen vagyok érzékelni, megfogni. (Ez nem jelentette azt, hogy ne lett volna mindig 5-ösöm; mechanikusan meg tudtam tanulni a képleteket, és tudtam így alkalmazni is őket, mégis: sohasem éreztem, hogy érteném is őket.) (Itt jegyzem meg, hogy érdekes módon viszont a matematikára nem vonatkozott ez a szorongó érzés: azt mindig egyfajta játéknak fogtam föl. Játsszuk azt, hogy vannak számok. De a fizika elvileg a valóságra vonatkozott, mégse éreztem soha, hogy bármiféle köze lenne hozzá.)

Azzal párhuzamosan, ahogy a küldetéstudatos, feladatát autonóm módon kitűző és egzisztenciálisan viszonylag független értelmiség közéleti befolyása csökken, szárba szökkennek a think-tankek (ezek már korábban is léteztek, de szerepük most erősödik), melyek döntően a politikai elit szükségleteit elégítik ki.

Mindig, minden szövegünket úgy kellene írnunk, mint egy naplót. Csak a saját gondolatainkra figyelve, kiszűrve mindazt, amit a megjelenés miatti megfeleléskényszer szivárogtat be legőszintébbnek hitt gondolataink közé is.

Mert ha tudjuk, hogy megjelenik majd, amit írunk, azt is latolgatni kezdjük, kire hogyan hathat. A hatás mérlegelése pedig annak vadászatát is életre keltheti, mígnem eljutunk oda, hogy nem az igazságot kezdjük keresgélni, hanem a hatást. (Szóval a hatalmat.) Eörsi István hatalmasat tévedett: az író hazugsága nem ott kezdődik, hogy ürüléknek hívja a szart, hanem ott, hogy mérlegelni kezdi: kinek írjon szart, és kinek ürüléket. Lehet egy író velejéig igaz, ha mindig ürüléket ír; és velejéig hamis, ha mindig szart: ez attól függ, hogy hűen követi-e önmaga gondolatait, vagy hűtlen lesz-e hozzájuk. (El tudom képzelni, hogy Eörsiben a "szar" szó volt az igaz; egy polgári író azonban hazudott volna, ha leírja ezt a szót. Mindenki önmaga döntheti csak el.)

Az igazságot nem szabad csak úgy egyszerűen kimondani a mi országunkban.

Nem sok filmet láttam idén. A járvány megfagyasztotta a mozikat, és mintha a tévécsatornák sem igyekeztek volna maradandó klasszikusokkal táplálni a kultúraéhes filmbarátokat. Ezért aztán különösen örültem, amikor egy tanítványomtól kölcsönbe megkaptam a 2018-ban készült nagyszerű német Hőlégballonnak a DVD-jét.

Ne vitatkozz!

Gyerekkoromban gyakran nézegettem a lakásunk polcain álldogáló könyvek borítóját. Mindegyiknek valahogy saját, "külön bejáratú" hangulata volt. Némelyiket nem is értettem. Volt például egy "LEMPERTH SZERVES KÉMIA" című. Vajon mi lehet az a "lemperth szerv"? Egy másikon ez állt: "Keres tanít". Kételkedtem benne, hogy jól olvasom. Bizonyára úgy kell érteni, hogy Kereszt Anit, azaz Kereszt Annát. De vajon ki lehet az a Kereszt Anna? És mit akarnak művelni vele? Ilyesmiken tűnődtem, mielőtt átléptem volna a tündérek korát.

Horthy kormányzó alakja hol totemként szolgál, hol madárijesztőként, aszerint, hogy melyik tábor használja fel.

Kevés megosztóbb alakja van a magyar történelemnek, mint Horthy Miklós. Szinte nincsen olyan (pozitív vagy negatív) jelző, amelyet ne használtak volna már vele kapcsolatban.

Engem a figura már — talán éppen ezért — nagyon régóta érdekel. Azt is be kell vallanom, mindig éreztem iránta bizonyos rokonszenvet; mint mindenki iránt, akiről úgy éreztem, mértéktelenül vagy igazságtalanul gyalázzák. De hogy pontosan ki volt ő, azt mindeddig nem igazán tudtam.

"Der große, große Teufel", sagt der Junge fröhlich.

Daniel Kehlmann az egyik legnagyszerűbb kortárs német író. Magam az utóbbi napokig egyetlen regényét olvastam el, és — mint írtam is róla — nevettem végig: a Humboldt és Gauß életútját földolgozó Die Vermessung der Welt (A világ fölmérése) címűt. Valahányszor eszembe jut az a könyv, olyan, mintha megcsiklandozná valaki az oldalamat; alig bírom visszafojtani a kuncogást.

Most azt a művét olvastam el, amelyet maga Kehlmann a pályája csúcsának tekint: a harmincéves háború idején játszódó Tyll című nagyregényt.

Ez a levél sokat ígérő keveréke a szolgalelkűségnek és az önteltségnek.

Jane Austen regénye, a Büszkeség és balítélet, melyet most olvastam el, engem nagyon erősen emlékeztetett Puskin Anyeginjére. Ugyanaz a korszak, ugyanaz a konfliktus (össze kell házasodni!), és ugyanaz a rettenetes félreértés, az igazi szerelem és a valódi érzelmek félreértése, nem megértése, nem ismerése.

Különben sem olyan nő maga.

Columbót mindenki ismeri. A kultikus amerikai krimisorozatból az is látott már részeket, aki nem néz kultikus amerikai krimisorozatokat. (Vagy nem néz egyáltalán sorozatokat.)

Én is így voltam vele. Láttam még gyerekként részeket, aztán nyilván később is.

Amikor azonban valami külső indíték vagy belső hangoltság egyszerre kiemel minket az akarás végtelen folyamából, a megismerést az akarat rabszolgaságából kiszakítja, figyelmünket többé nem az akarás motívumára irányítja, hanem a dolgokat az akarati vonatkozásoktól függetlenül fogja fel, tehát érdek nélkül, szubjektivitás nélkül, tisztán objektíven szemléli őket, teljes odaadással, amennyiben is puszta képzetek, s nem amennyiben motívumok, akkor az az akarás első útján keresett, de mindig tovairamló nyugalom egyszerre magától beáll, s mi tökéletesen jól érezzük magunkat.

Arthur Schopenhauer fő műve, A világ mint akarat és képzet egy elképesztő látomás a világról.

A könyv 1818-ben íródott, és amikor egy évvel később meg is jelent, szinte teljesen visszhangtalan maradt. A szerző ugyan elküldött egy példányt belőle az agg Goethének, aki el volt ragadtatva tőle, de a hivatalos filozófia a művet teljesen elhallgatta, nem vett róla tudomást. Schopenhauer azonban bizonyos volt benne, hogy idővel a munkája át fog ütni. És így is lett. Amikor az 1850-es években megjelent a nagy mű harmadik kiadása, Schopenhauert már rajongók hada kísérte: Európa ekkorra, úgy tűnik, megérett ennek a filozófiának a befogadására, és 1860-ban az öreg mester teljes elégedettséggel tűnhetett el abból a világból, amelyet ő a szenvedések siralomvölgyeként mutatott be ebben a páratlan remekművében.