A tartalom belül van, a tartalom az, ahogyan én mindezt átéltem; amit éreztem, gondoltam, hittem, reméltem közben.

Éppen három évvel ezelőtt, 2017 augusztusának végén indítottam el ezt a blogot. Az volt a célom, hogy a ránk zúduló sok-sok mondatra reagáljak, följegyezzem, emlékezetembe idézzem őket, és az ő segítségükkel jobban megismerjem és megismertessem nemcsak korunkat, de önmagamat is.

Egészen véletlen, hogy a harmadik évfordulóra éppen kereken 150 mondat gyűlt össze. Szóval évi 50 mondat. Amikor erre rájöttem, úgy éreztem, ez szinte fölhívás arra, hogy régóta dédelgetett vágyamat, valamiféle összegzést adni az eddigi mondataimról (mondatainkról), éppen most valósítsam meg.

Ha a futball ér is valamit ezekben az elcseszett időkben (amikor emberek a kórházban fekszenek és a világ kifordulni látszik a négy sarkából), akkor legyen annak az üzenete, hogy senki ne adja fel, hogy küzdjünk az utolsó pillanatig!

Sok mindent tett tönkre radikálisan a koronavírus-járvány, így a futballt is. Az első sokk utáni enyhítések következtében ugyan újra pályára léptek a csapatok (legalábbis a legtöbb országban), közönség azonban csak limitált számban érkezhetett a lelátókra, márpedig a foci szurkolók nélkül pont annyira értelmetlen, mint a színház vagy a mozi nézők nélkül: épp a lényeg, a hely szelleméből fakadó érzelmi töltés hiányzik így belőle, a megismételhetetlen eseményjelleg, az élmény, a katarzis.

Mélyen hiszem — idős emberként, aki egy napon, a nem is olyan távoli jövőben szintén meghal, és pszichiáterként, aki évtizedeket töltött a halálszorongás témájával —, hogy a szembesülés a halállal nem Pandora kártékony szelencéjét nyitja meg, hanem valódibb életet eredményezhet, méghozzá jóval nagyobb együttérzéssel a szívünkben.

Pár hónappal ezelőtt, még az NST blog kommentjei között ajánlotta crouchy [ha olvassa ezt netán, üzenem neki, hogy továbbra is örömmel látom a kommentjeit] Irvin D. Yalom könyveit.

Pár hétre rá egy ismerősöm, aki szintén rendszeres olvasója a blogomnak, tőle teljesen függetlenül szintén ezt a nevet említette: Irvin D. Yalom. Hogy nekem az ő könyvei biztosan nagyon tetszenének.

Lehet az ilyen kettős üzenet véletlen?

Az biztos, hogy minden konzervdobozon, üvegen és sokféle dobozon, amelyek ezt a fajta élelmiszert tartalmazzák, feltüntetik azt az időpontot, amely után a fogyasztásuk nem ajánlott, sőt bizonyos esetekben veszélyes is lehet, ám a népi bölcsesség eredményeképpen bekerült a köztudatba egy mindenképpen megcáfolhatatlan mondás, amely egybecsengett egy régen nem használt másikkal, ha a szem nem lát, nem érez a szív, mondták valamikor, most pedig, ha a szem nem lát, nincs baja a gyomornak, ezért esznek meg manapság annyi szemetet.

A világjárvány, illetve az ehhez kapcsolódóan itt-ott olvasható járványirodalmat bemutató listák egyike terelte figyelmemet a Nobel-díjas portugál író, José Saramago Vakság című regényére. A könyvvel már régóta szemeztem, már akkor is, amikor halvány fogalmam sem volt róla, miről szólhat. A tartalom fülszövegszerű, rövid összefoglalása viszont végképp meggyőzött róla, hogy engem ez a regény nagy valószínűséggel érdekelni fog.

A növények és az állatok szétválasztása amúgy is önkényes, és az élelem megszerzésének mikéntjén alapul.

Városi gyerek vagyok, akinek értelemszerűen egészen másmilyen a viszonya a természethez, mint annak, aki falun nőtt föl, mondjuk egy erdő közvetlen szomszédságában, és nap mint nap megfigyelhette a körülötte élő növényeket, gombákat, állatokat. A városi gyerek számára a házak, terek és épületek jelentik a "természetes" környezetet. A talaj neki aszfaltozott, árnyékot a házak fala ad, hangot a motorok zúgása, levegőt pedig a városi, szmogos pára, amelynek éppolyan jellegzetes illatai vannak, mint az erdőnek.

Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben.

Soha nem értettem igazán azokat az embereket, akik nem kötődnek gyerekkorukhoz. Szóval akik könnyedén elfelejtik, elhagyják, ahonnan jöttek; akik idegen országokba települnek, és nem hiányzik nekik az utak, terek, házak, emberek közelsége, melyek közt felnőttek, és amelyekhez emlékek, érzelmek százai fűződnek.

Peel eltávolítását valószínűleg azért határozta el a Black Lives Matter mozgalom, mert összetévesztették apjával, Sir Robert Peel textilgyárossal és parlamenti képviselővel, aki a textilipar szempontjából hátrányosnak tartotta és ellenezte a rabszolgaság eltörlését.

A "múltat végképp eltörölni" utópiájában őszintén hívő emberek legújabb (bár korántsem új) hobbija a szobordöntögetés. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában tucatszám támadják meg azokat a szobrokat, amelyek úgymond egy elnyomó, rasszista, rabszolgatartó rendszer szimbólumai. A sokszínűség nevében megindult áradat már olyan alakokat sem kímél, mint Thomas Jefferson, az amerikai függetlenségi nyilatkozat megfogalmazója; Kolumbusz, aki fiatal korában azt sem tudhatta, hogy más bőrszínű emberek egyáltalán léteznek; vagy Winston Churchill, aki nélkül aligha lett volna térdre kényszeríthető a XX. század legsikeresebb rasszista mozgalma.

A gazdaság rendszere nem tud gyógyítani vagy oktatni, a politika rendszere nem képes megoldani a gazdaság problémáit, a morál nem képes profitot termelni, a művészet rendszerében nem születnek tudományos eredmények, a tudósok nem művészeti alkotások formájában teszik közzé kutatásaik eredményeit.

Születésnapomra (január 7-ére) egy kedves barátom megajándékozott Szajbély Mihály: Csáth Géza élete és munkája című könyvével. Az alcíme (mely barátomnak is oly igen elnyerte tetszését): Régimódi monográfia. Régimódi azért, mert bár 2019-ben jelent meg, és a legfrissebb tudományos eredményeket dolgozza föl, és bár azt is nagyon jól tudja szerzője, hogy egy művész esetében az életrajz és a műalkotás két különböző szövegtípus, a kötetben mégis tudatosan keverednek az életrajzi források (például naplók) és a szépirodalmi művek értelmezései. Miért? Azért, mert Csáthnál a kettő szorosabban összefonódik, mint más szerzőknél. Élete ismerete nélkül jóformán a munkáiról is alig tudnánk beszélni.

Örülök, hogy megírtam, mert ez olyan fehér folt volt nekem, soha nem írtam erről a világról, mert nem gondoltam azt, hogy ez az én dolgom lenne, de hát előbb-utóbb, ahogy öregszik az ember, egyre inkább kiderül, hogy minden az ő dolga.

Spiró Györggyel készült egy interjú a napokban a Dívány portálon.

A híres és népszerű író a legújabb esszékötetéről mesél, melyben ifjúságának emlékeit idézi föl, Eötvös Collegiumban szerzett élményeit a '60-as években.

A bizalomhiány növeli a tranzakciók költségeit.

Ígéretet teljesítettem, amikor nekiültem, hogy elolvassak egy közgazdasági szakkönyvet. Pontosabban egy bevezetést a közgazdaság-tudományba, egy egyetemi jegyzetet.

Politikai, közéleti vitákban ugyanis megkaptam, hogy hozzáállásom a problémákhoz nagyon bölcsészes, és hogy helyes volna legalább a közgazdaságtani alapfogalmakkal megismerkednem. Elfogadtam ezt az észrevételt; magam is úgy gondolom, hogy egy világ iránt érdeklődő embernek valamennyi lényegesebb tudományterületen meg kell értenie legalább az alapvető kérdéseket, problémákat, szavakat. A szakbarbárság nem tartható magatartás egy magát műveltnek látni vágyó ember számára.