Ha a futball ér is valamit ezekben az elcseszett időkben (amikor emberek a kórházban fekszenek és a világ kifordulni látszik a négy sarkából), akkor legyen annak az üzenete, hogy senki ne adja fel, hogy küzdjünk az utolsó pillanatig!

Sok mindent tett tönkre radikálisan a koronavírus-járvány, így a futballt is. Az első sokk utáni enyhítések következtében ugyan újra pályára léptek a csapatok (legalábbis a legtöbb országban), közönség azonban csak limitált számban érkezhetett a lelátókra, márpedig a foci szurkolók nélkül pont annyira értelmetlen, mint a színház vagy a mozi nézők nélkül: épp a lényeg, a hely szelleméből fakadó érzelmi töltés hiányzik így belőle, a megismételhetetlen eseményjelleg, az élmény, a katarzis.

Mélyen hiszem — idős emberként, aki egy napon, a nem is olyan távoli jövőben szintén meghal, és pszichiáterként, aki évtizedeket töltött a halálszorongás témájával —, hogy a szembesülés a halállal nem Pandora kártékony szelencéjét nyitja meg, hanem valódibb életet eredményezhet, méghozzá jóval nagyobb együttérzéssel a szívünkben.

Pár hónappal ezelőtt, még az NST blog kommentjei között ajánlotta crouchy [ha olvassa ezt netán, üzenem neki, hogy továbbra is örömmel látom a kommentjeit] Irvin D. Yalom könyveit.

Pár hétre rá egy ismerősöm, aki szintén rendszeres olvasója a blogomnak, tőle teljesen függetlenül szintén ezt a nevet említette: Irvin D. Yalom. Hogy nekem az ő könyvei biztosan nagyon tetszenének.

Lehet az ilyen kettős üzenet véletlen?

Az biztos, hogy minden konzervdobozon, üvegen és sokféle dobozon, amelyek ezt a fajta élelmiszert tartalmazzák, feltüntetik azt az időpontot, amely után a fogyasztásuk nem ajánlott, sőt bizonyos esetekben veszélyes is lehet, ám a népi bölcsesség eredményeképpen bekerült a köztudatba egy mindenképpen megcáfolhatatlan mondás, amely egybecsengett egy régen nem használt másikkal, ha a szem nem lát, nem érez a szív, mondták valamikor, most pedig, ha a szem nem lát, nincs baja a gyomornak, ezért esznek meg manapság annyi szemetet.

A világjárvány, illetve az ehhez kapcsolódóan itt-ott olvasható járványirodalmat bemutató listák egyike terelte figyelmemet a Nobel-díjas portugál író, José Saramago Vakság című regényére. A könyvvel már régóta szemeztem, már akkor is, amikor halvány fogalmam sem volt róla, miről szólhat. A tartalom fülszövegszerű, rövid összefoglalása viszont végképp meggyőzött róla, hogy engem ez a regény nagy valószínűséggel érdekelni fog.

A növények és az állatok szétválasztása amúgy is önkényes, és az élelem megszerzésének mikéntjén alapul.

Városi gyerek vagyok, akinek értelemszerűen egészen másmilyen a viszonya a természethez, mint annak, aki falun nőtt föl, mondjuk egy erdő közvetlen szomszédságában, és nap mint nap megfigyelhette a körülötte élő növényeket, gombákat, állatokat. A városi gyerek számára a házak, terek és épületek jelentik a "természetes" környezetet. A talaj neki aszfaltozott, árnyékot a házak fala ad, hangot a motorok zúgása, levegőt pedig a városi, szmogos pára, amelynek éppolyan jellegzetes illatai vannak, mint az erdőnek.

Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk első évtizedeiben.

Soha nem értettem igazán azokat az embereket, akik nem kötődnek gyerekkorukhoz. Szóval akik könnyedén elfelejtik, elhagyják, ahonnan jöttek; akik idegen országokba települnek, és nem hiányzik nekik az utak, terek, házak, emberek közelsége, melyek közt felnőttek, és amelyekhez emlékek, érzelmek százai fűződnek.

Peel eltávolítását valószínűleg azért határozta el a Black Lives Matter mozgalom, mert összetévesztették apjával, Sir Robert Peel textilgyárossal és parlamenti képviselővel, aki a textilipar szempontjából hátrányosnak tartotta és ellenezte a rabszolgaság eltörlését.

A "múltat végképp eltörölni" utópiájában őszintén hívő emberek legújabb (bár korántsem új) hobbija a szobordöntögetés. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában tucatszám támadják meg azokat a szobrokat, amelyek úgymond egy elnyomó, rasszista, rabszolgatartó rendszer szimbólumai. A sokszínűség nevében megindult áradat már olyan alakokat sem kímél, mint Thomas Jefferson, az amerikai függetlenségi nyilatkozat megfogalmazója; Kolumbusz, aki fiatal korában azt sem tudhatta, hogy más bőrszínű emberek egyáltalán léteznek; vagy Winston Churchill, aki nélkül aligha lett volna térdre kényszeríthető a XX. század legsikeresebb rasszista mozgalma.

A gazdaság rendszere nem tud gyógyítani vagy oktatni, a politika rendszere nem képes megoldani a gazdaság problémáit, a morál nem képes profitot termelni, a művészet rendszerében nem születnek tudományos eredmények, a tudósok nem művészeti alkotások formájában teszik közzé kutatásaik eredményeit.

Születésnapomra (január 7-ére) egy kedves barátom megajándékozott Szajbély Mihály: Csáth Géza élete és munkája című könyvével. Az alcíme (mely barátomnak is oly igen elnyerte tetszését): Régimódi monográfia. Régimódi azért, mert bár 2019-ben jelent meg, és a legfrissebb tudományos eredményeket dolgozza föl, és bár azt is nagyon jól tudja szerzője, hogy egy művész esetében az életrajz és a műalkotás két különböző szövegtípus, a kötetben mégis tudatosan keverednek az életrajzi források (például naplók) és a szépirodalmi művek értelmezései. Miért? Azért, mert Csáthnál a kettő szorosabban összefonódik, mint más szerzőknél. Élete ismerete nélkül jóformán a munkáiról is alig tudnánk beszélni.

Örülök, hogy megírtam, mert ez olyan fehér folt volt nekem, soha nem írtam erről a világról, mert nem gondoltam azt, hogy ez az én dolgom lenne, de hát előbb-utóbb, ahogy öregszik az ember, egyre inkább kiderül, hogy minden az ő dolga.

Spiró Györggyel készült egy interjú a napokban a Dívány portálon.

A híres és népszerű író a legújabb esszékötetéről mesél, melyben ifjúságának emlékeit idézi föl, Eötvös Collegiumban szerzett élményeit a '60-as években.

A bizalomhiány növeli a tranzakciók költségeit.

Ígéretet teljesítettem, amikor nekiültem, hogy elolvassak egy közgazdasági szakkönyvet. Pontosabban egy bevezetést a közgazdaság-tudományba, egy egyetemi jegyzetet.

Politikai, közéleti vitákban ugyanis megkaptam, hogy hozzáállásom a problémákhoz nagyon bölcsészes, és hogy helyes volna legalább a közgazdaságtani alapfogalmakkal megismerkednem. Elfogadtam ezt az észrevételt; magam is úgy gondolom, hogy egy világ iránt érdeklődő embernek valamennyi lényegesebb tudományterületen meg kell értenie legalább az alapvető kérdéseket, problémákat, szavakat. A szakbarbárság nem tartható magatartás egy magát műveltnek látni vágyó ember számára.

Nem érted, hogy úgy hívják?

Vajon melyik volt életem első könyve?

Ezt a kérdést tette föl Amál a legutóbbi Karakter-posztban, és írása engem is gondolkodásra késztetett. Meg tudom én ezt a kérdést válaszolni?