Kérem, ne hívják ki rám a rendőrséget sem: a jövő hónap végén megteszem az utolsó utam a BKV-val, és utána már nem is zaklatom önöket.
Számos külföldi ember véleményét olvastam, hallgattam végig az utóbbi években Budapestről. Először csak a kíváncsiság űzött, hogy megtudjam, hogyan látnak minket külföldről (talán mert azonosítom magamat a hazámmal? nem is tudom); de bevallom, később már menekülés, felüdülés, felszabadulás gyanánt is kezdtem nézni a videókat, böngészni az útibeszámolókat, tudatosan is keresni a turistáknak szánt oldalakat. A magyaroktól, a pesti emberektől menekültem oda a külföldiekhez, a nyugatiakhoz.
Szinte minden turista kiemel két dolgot a városról. Nem, nem is a nevezetességeit meg a szépségeit. Azokat is persze, de ez jóformán természetes. Még a pesti ember is elismeri, hogy Budapest nevezetességei szépek. Ki az, akinek a Gellérthegyről lepillantva ne dobogtatná meg a szívét a látvány? Ilyen ember nincs. De két egyéb dolgot is kiemelnek a külföldiek. Az egyik: Budapest megdöbbentően tiszta. A másik: a tömegközlekedése fantasztikus.
Ezeket jó hallani, jó olvasni. Akkor is, ha az ember, aki napi rendszerességgel megfordul olyan helyeken, mint a Határ út, az Örs vezér tere vagy a Balkán utca, olykor vitatkozna. Mindenekelőtt azonban jó szem előtt tartani, amikor az ember született Budapest-rajongóként, és a tömegközlekedés elkötelezett híveként hasonló írásokat olvas, mint itt. A tipikus, a jellegzetes budapesti véleményt. A budapesti ember esszenciáját.
Értelmezésre szánt mondatom a legutolsó:
Kérem, ne hívják ki rám a rendőrséget sem: a jövő hónap végén megteszem az utolsó utam a BKV-val, és utána már nem is zaklatom önöket.
Mielőtt a mondatra rátérnék, hadd tegyem félreérthetetlenné, hogy a levélírónak természetesen igazat adok. Az 1-es villamossal magam is rendszeresen utazom (melyik villamossal nem? naponta három-négy órát töltök a BKV-n); a megállók valóban elhanyagoltak. Ezt pedig annál is rosszabb látni, mert valóban szépen felújították (valósággal kicserélték) őket két-három éve, és minden adott volt, hogy az ember valóban polgárnak érezze magát, amikor villamosozik. Tiszta, szép, felújított megállók, vadonatúj szerelvények, kétnyelvű utastájékoztatás, kényelmes ülések, flottul érkező járatok, már a megállóban automatikusan frissülő tájékoztató táblák, télen fűtés, nyáron légkondi, a felújított síneken gyorsabban közlekedő villamosok, bekamerázott járművek, egyes szakaszokon ráadásul zöld vágányok, új fatelepítések, no szóval egészen úgy, mint nyugaton. (És persze előtte ezek egyike se volt meg vagy nem volt jellemző.) Ennek ismeretében különösen elszomorító látni az elhanyagoltságot, azt, hogy a kidőlt kukákkal és fémlapokkal hetekig, hónapokig (évekig?) egyáltalán nem törődnek, hogy a tisztaság fenntartására nem adnak eleget, és hogy a kritikát gőgösen utasítják el. Szóval a levélírónak igaza van. Az pedig, hogy vette a fáradságot, és panaszainak hangot adott; hogy megkereste az illetékes szerveket; hogy megkereste a BKV polgári kontrolljának szerepét felvállaló internetes portált; hogy levelét megosztotta a sajtóval, és nyilvánosságra hozta; mindez nemcsak tiszteletreméltó, de minden állampolgár számára iránymutató is. Igen, polgárként így kell viselkedni. Ha valami károsat látunk a környezetünkben, amellett ne menjünk el szó nélkül, hanem időnket és nyugalmunkat sem kímélve igenis szóljunk, kritizáljunk, álljunk ki magunkért, polgárokért. A levélíróé minden szellemi támogatásom.
És éppen ezért kell leszögeznem azt is, hogy a levélíró stílusa számomra vállalhatatlan. Nem azért, mert kritizál és fényképez és javít és küzd egy tisztább és emberibb Budapestért. Ez akarat kérdése, és nem stílusé. Az akaratában egyezem, a stílusa eltaszít magától.
És ez az oka, hogy az utolsó mondatot emelem ki. Valahol ugyanis megragadhatóvá szeretném tenni, hogy hol fordulok el ettől a levéltől, és az utolsó mondatban talán tetten tudom érni averzióm eredetét.
A rendőrségre való utalást nyilván mindenki érti. Pár hónapja egy "etikus hekkernek" nevezett gimnazista srác (valójában nem etikus hekker) föltörte a BKK oldalát, majd ezt jelentette a vállalatnak, mire a hibát elkövető két vállalat följelentést tett ellene, és rendőrök jelentek meg nála. A történet üzenete negatív volt a társadalom felé, még akkor is, ha végül az össznépi felzúdulás hatására is talán a srácnak nem esett bántódása (tudtommal). Hogy illik-e erre egy panaszbejelentőnek célozgatnia, az már egyéni ízlés kérdése. Még azt is elfogadom, ha valaki szerint "ez a minimum" a történtek után. Elfogadom, de az én ízlésem más. Ha elvárok valakitől valamit, akkor a korábbi sérelmeimet nem emlegetem föl neki, hanem nagyvonalúan eltekintek tőlük. A polgári ízlésnek ez is része.
Az igazi problémám a mondat második felével van. Ebből ugyanis kiderül, hogy a levélírót kizárólag addig érdekli a budapesti megállók állapota, amíg ő tőlük kaphat valamit. Ez az a pont, ahol kibújik a szög a zsákból. A polgár magatartása és egész szemlélete éppen nem az, hogy csak saját magának akar valamit, és a környezete csak addig érdekli, amíg azt közvetlenül hasznosíthatja. A polgárban (ahogyan ennek a fogalomnak például Márai halhatatlan jelentést adott) a szépérzék sokkal mélyebben gyökerezik. A megállók állapota akkor is fontos, ha nem én várom bennük a villamost. Miért? Mert felelősséget érzek a városért, az emberekért, a közösségért, amelyben élek. A levél utolsó mondata szöges ellentétben áll annak a "közösségért" aggódó embernek a képével, aki a megállók tisztaságáért szólalt föl.
És ez nem is lehet másképp.
Akit valóban a közösség érdeke izgat, annak az egész nyelvezete, stílusa, szóhasználata másmilyen lesz. Ismét csak Márait tudom emlegetni, aki a stílus kérdését kardinálisnak tartotta abban a polgári emberképben, amelyet szinte platóni ideálként alkotott meg. Ez a fajta polgár még akkor is a közösségét helyezi előtérbe, amikor attól, annak közegétől, eszményeitől és szokásaitól óceánnyi távolságra van.
Mindaddig, amíg ez a stílus (és persze a velejáró gondolatiság) nem járja át a kritikust, nem is érzem igazán különbnek annál a hivatalnoknál, aki a maga részéről bizonyára megtette, hogy kiküldje a takarító céget a villamosmegállókba, ám azt már igazán nem a saját felelősségének tartja, hogy az a munkát el is végzi-e, vagy hogy hogyan.
A polgári kritika ott kezdődik, ahol az ember nem egyéni érdekeiért szólal föl. És mindaddig, amíg ilyesmit Magyarországon nem (vagy csak elvétve) tapasztalok, önfeledten fogok menekülni a külföldiek áradozásaihoz a döbbenetesen tiszta és fantasztikus tömegközlekedésű Budapestről.