Wer am meisten liebt, ist der Unterlegene, und muß leiden.

Az élet teljesen kiszámíthatatlan és hajmeresztő kaland. Lehetetlen megjósolni, hogy melyik esemény milyen hullámokat ver majd. Megpillantunk egy lepkét, egy kilincset vagy egy arcot, és sejtelmünk sincs róla, miféle következményei lesznek ennek az egyetlen pillantásnak. Csak később, esetleg sokkal később döbbenünk rá, hogy olyan valami indult el akkor, ami nem érhet véget sohasem.

A lepra eltűnik ugyan s a leprás alakja szinte teljesen kitörlődik az emberek emlékezetéből, ám ezek a struktúrák érintetlenek maradnak.

A koronavírus-járvány valamennyiünk életét — legalábbis átmenetileg, és legalábbis bizonyos mértékig — megváltoztatta. Időnk nagy részét a lakásunkban töltjük, és a külvilággal jórészt csak az internet médiumán keresztül érintkezünk. Sok hátránya van ennek. A legnagyobb hátrány mindenképpen gazdasági. Vannak ugyan olyan ágazatok, ahol az online munkavégzés viszonylag csekély veszteséggel megoldható; de közel sem mindegyik ilyen. A termelés bezuhanása emberek százezreit löki az utcára, cégek mennek csődbe, egész iparágak működése lehetetlenül el. A gazdaság számára ez a járvány egy katasztrófa. Hogy mekkora és milyen hosszan tartó, azt egyelőre még senki sem tudja megmondani; mint ahogyan azt sem, hogy kit mennyire fog érinteni, és mindez hogyan csavar majd a világ menetén.

Háborúban állunk.

Legnagyobb gyerekkori rettegéseim közé tartozott (a katonaság, az úszásoktatás meg szüleim halála mellett), hogy egyszer majd nekem is meg kell élnem egy háborút. Ismertem a háborúkról szóló történeteket, melyekből az derült ki számomra, hogy a háború voltaképpen nem más, mint nyomor, igazságtalanság, éhezés, a farkastörvények uralkodása, gonoszság, zaj, sebesülések és betegségek végeláthatatlan tömege. A legótvarabb békekor is jobb, mint a háború; mert békében legalább az ember legelemibb biztonsága, az élete nincs közvetlen veszélyben. A jog uralma legalább színleg mégiscsak működik. Háborúban nincsenek törvények, és még az emberéletnek sincs értéke, nemhogy a kultúrjavaknak.

Te ma megmentettél egy életet.

Baráti beszélgetésből mentem haza péntek este. Ahogy szoktam, megittam éppen annyi vörösbort, hogy már érezzem a szesz miatti szédülést és ellazulást, de még egyébként egészen eszemnél legyek. Szeretem ezt az állapotot. Gondolatokat indít be, elérzékenyít, megláttat olyan összefüggéseket, amelyeket a józan nappalok elburkolnak előlünk.

Miért nem jó neked itthon?

Egy kedves tanítványom adta kölcsön nekem Moesko Péter: Megyünk haza című novelláskötetét. 96 oldal az egész. Aki nagyon akarja, egy nap alatt elolvashatja. Én a magam részéről nem ajánlom, hogy így tegyünk. Ez kilenc különálló novella; érdemes mindegyik után némi időt hagyni magunknak, átfuttatni magunkon még egyszer, amit olvastunk.

Hogy jöttem lefelé a halk és hüvös árral,
a vontatók sora egyszerre elmaradt:
versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
festett karókra vert, meztelen húsukat.

Gyakran előfordul velem, hogy egy-egy évek, sőt évtizedek óta bennem élő mondat egyszeriben csak megvilágosodik.

Vagy talán nem is helyes a megvilágosodik szó. Inkább úgy mondanám: életre kel. Élettel töltődik meg. Élet ömlik belé. Nem jut eszembe jobb szó.

Szóval, mi is a különbség a kétféle viselkedés között, vagyis egy agresszív elnyomó hatalom ellenében fölmerülő kritikák normatívan fogalmazó lenyomása (ez a "jól kellett viselkedni"), illetve az "átlagos" alkalmazkodás (azaz a "nem-lázadás", ill. a lázadás őrületnek való nyilvánítása) között?

Berlini ösztöndíjas félévemben megismerkedtem egy kedves és művelt magyar lánnyal (avagy inkább nővel), akivel hosszas beszélgetéseket folytattunk irodalomról, életről, családról, munkáról, emberekről. Egy poros alföldi városból származott, és fiatalon már felesége lett egy megtermett német úrnak; amikor én találkoztam vele, már túl volt egy váláson, noha csak pár évvel (talán tízzel) lehetett idősebb nálam. Beszélgetéseink közben — számomra  mindig váratlanul — gyakran említette nekem, hogy "te még nagyon fiatal vagy!"

Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
mivel az igaz útat nem lelém.

Az utóbbi években többször is leterített az influenzavírus. Hidegrázással kezdődött (az influenza mindig hidegrázással kezdődik), azt követte a többi tünet: ízületi fájdalmak, fejfájás, hányinger, gyengeség, kaparó torok, szédülés. Ágynak dőltem, és átadtam magam a szenvedésnek. Nem csupán fizikai szenvedés volt ez. A gyengeség miatt nem tudtam azzal foglalkozni, ami érdekelt volna, és szorongva gondoltam rá, hogy nem az én kezemben van, hogy ez mikor ér véget. Rádöbbentem, hogy a betegség sokkal lényegibb jelenség az emberéletben, mint gondolni szoktuk. Hiszen saját ideje van, és saját törvényei.

Kicsoda hős, ha ő nem?

Egy nagyszerű, hatalmas munka olvasásával töltöttem utóbbi heteim szabad óráit. Arany Zsuzsanna 2017-ben megjelent Kosztolányi-életrajzával.

Kosztolányi Dezső művei egészen fiatal korom óta jelentenek sokat számomra. Hogy miként kezdődött, azt nehéz megmondanom, kutatnom kell az emlékezetemben. Már az általános iskolai (hetedikes) olvasókönyvben föllelt Kip-kop, köveznek című vers megindított. Jól emlékszem, hogy miért. A legtöbb irodalmi művel ellentétben, amely valamiféle gondot, bajt, szomorúságot fogalmaz meg, ez a vers (melyet A szegény kisgyermek panaszai ciklusból emeltek ki) az elementáris örömről, boldogságról, az élet, a tavasz gyönyörűségéről szól.

Az élet teljesen haszontalan, értelmetlen, egy aberráció, végtelen szenvedés, egy Anti-Isten találmánya, akinek a gonoszsága meghaladja a felfogóképességünket.

Folytatom szokásos évzáró posztomat az elmúlt évben általam olvasott fikciós szövegekkel. Mivel ilyenből húsz is fölkerült a listára, nem is szaporítom tovább a szót; csak annyit jegyzek meg, hogy mint megszokott, a bejegyzés végén ezúttal is azt az ötöt emelem ki, amelyik idén a legnagyobb hatással volt rám, illetve amelyet a legszívesebben ajánlok tovább.