Eszerint nem a hatalmi és/vagy értékbeli preferenciaváltás tematikai jellege és mikéntje adja a problémát, tehát már nemcsak az, hogy "Caliban casts out Ariel", hanem hogy lehetséges egyáltalán olyan beszédmód, amelyben valaki casts out valakit.

Hétfő délelőttig sikerült végigolvasnom az összes könyvtári könyvemet, ami éppen kapóra is jött, hiszen hétfőn viszonylag hamar hazaérek, így késő délután még éppen el tudtam bandukolni a házunktól mintegy kétszáz méterre levő kerületi Szabó Ervin könyvtárba. Ott azonban meglepetés ért. Az évek, sőt évtizedek óta tartó nyitvatartási rend megváltozott. A könyvtár újabban hétfőnként délelőtt van nyitva, 9-től 16 óráig.

Azért kellene békén hagyni a működő rendszereket, mert nem tudjuk, melyik az a bizonyos utolsó, végzetes szegecs.

Kevés konzervatívabb dolgot tudok elképzelni, mint a környezetvédelem.

Ezt a mondatot nem én írtam le, hanem Maverick, a Voyager blog kitűnő szerzője, amikor fölmerült egy vitában a kérdés, hogy támogathat-e egy jobboldali ember környezetvédelmi célokat.

(Hányszor láttam őt később, ahogy a Szent Anna utcai lakásunk kertjében a zárdáéval közös kerítésre könyököl, átnéz a zárdakertbe, ahol málna- és ribizlibokrok között suhantak az apácák, sosem fordítva arcukat a szomszéd épület, a mi házunk felé, s keresi pillantásával azt, akiről pedig tudta, soha nem láthatja már, Stillmungust, az egyetlent, aki már akkor megsejtette Jablonczay Lenke biológiai képletét, mikor ilyesmire nemhogy egy apácának, de egy tisztességes fiatal nőnek se volt szabad gondolnia Magyarországon.)

Bizonyára nem tökéletes mestermű Szabó Magda önéletrajzi regénye, a Régimódi történet, és föltehető, hogy mind koncepciójában, mind művészi kialakításában számos kérdést fölvet, mint ahogy szinte a teljes Szabó Magda-életműhöz hasonlóan (Az ajtót kivéve) az is vitákat generálhat, hogy a "magas irodalomhoz" sorolható-e; de hogy engem az elejétől a végéig lebilincselt, és hogy ha bárkinek egyetlen könyvet ajánlanék az írónőtől, akkor ezt választanám, az egy pillanatig sem kétséges.

Mivel a Rákóczi vezette szabadságharc idején jelentős hadászati szerepet játszott az erősség, az osztrákok 1713-ban, hadgyakorlat ürügyén felgyújtották, azóta rom.

Ha vannak egészen szabad perceim — és világéletemben igyekeztem úgy berendezni az életemet, hogy legyenek —, akkor egy Magyarország című útikönyvet olvasgatok, lapozgatok, böngészek, nézegetek. A kötetet már régen kiszemeltem magamnak, míg végül a Könyvhéten egészen nevetséges áron sikerült megkaparintanom.

Ferenc ekkor határozhatta el, hogy azt az elviselhetetlen megalázottságot, amelyet az alacsonyabb rendűsége okoz, nem úgy fogja legyőzni, hogy külsőleg a németekhez hasonul, hanem azzal, hogy belülről szünteti meg azt az üregességet, amitől fogást találhat rajta a megvetés — hiszen épp a barbárság vádja azért érinthette olyan fájón, mert maga is saját barbárságától rettegett a legjobban.

Pár bejegyzéssel ezelőtt írtam róla, hogy a múltról, a múlt valamelyik alakjáról vagy eseményéről úgy érdemes írni, hogy az egyszersmind kívánatossá is legyen nekünk, jelenkori embereknek. Hogy ne a kicsinységet és a gyarlóságot, gyatraságot lássuk meg benne, hanem a nagyságot, a példát, az előre sarkalló erőt.

Megbántam, hogy kimentem.

Kertész Imre valamelyik önéletrajzi jellegű könyvében (Az angol lobogóban) írja, hogy az ötvenes évek elején budapesti kocsmákban még össze-össze lehetett futni a nagy öreg Szép Ernővel, a két világháború közötti virágzó magyar irodalmi élet egyik emblematikus figurájával. Az idős költő akkoriban már mindenkinek (így a fiatal Kertésznek is) úgy mutatkozott be: "Szép Ernő... voltam."

Tilos például azt írni, hogy "Nagyanya olyan, mint egy Boszorka", de azt szabad írni, hogy "Az emberek úgy nevezik Nagyanyát, hogy a Boszorka."

Ennyire kemény, kegyetlen, erős és megrázó könyvet régen olvastam már.

A szerző nevét korábban hallottam már, de azt képzeltem róla, hogy valami nagyon-nagyon olcsó poén. Mi az, hogy Agota Kristof? Ez valami játék Agatha Christie nevével? Bizonyára valami sokadrangú krimiszerző lehet, akinek nincs más eszköze fölhívni önmagára a figyelmet, mint ez a kínos névkifordítás.

Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.

Hogy mi egy filozófus világának lényege, azt sokszor leginkább egy-egy történettel ragadhatjuk meg. Így például a cinikus Diogenész gondolkodását az a nevezetes történet világítja meg legtisztábban, amikor Nagy Sándorral találkozott, aki nagy tisztelője volt, és megkérdezte tőle, mit tehetne érte. "Ne álld el előlem a napot!" — volt a filozófus válasza. Ebből nagyjából mindent megérthetünk.

Bíró Jenő úr "erkölcsi lény" volt, vagyis abban a hitben növekedett fel, hogy az ember nem azért jön a világra, mintha itt valami különösen jól érezhetnők magunkat, hanem azért, hogy megfeleljünk bizonyos kötelességeknek, melyek eredetükben és céljaikban meglehetősen rejtelmesek ugyan, de azért igenis léteznek és parancsolnak.

Egyetemista koromban beszélgettem egyszer egy lány évfolyamtársammal, akinek ízlését és irodalomértését nem tartottam kevésre. Ő említette nekem, hogy szerinte Ambrus Zoltán: Midas király című regénye egy igazi remekmű, és nagyon ajánlja nekem is, hogy olvassam el.

Ennek, ha jól számolok, legalább 15-16 éve már. A Midas királyt azonban nem olvastam el. Mindig csak terveztem. Rákerült arra a képzeletbeli listámra, amelyen az egyszer majd feltétlenül elolvasandó könyvek voltak rajta.

Jól sejtik a valódi baloldal – nem a baloldalnak nevezett eklektikus „ellenzék” – ellenfelei és gyanúsítói, hogy a köztársasági baloldal voltaképpen puritán: például ma elvárná tőlünk a fogyasztásunk mérséklését a klímakatasztrófa megelőzése érdekében, elvárná a leggazdagabbaktól, hogy többet adózzanak a szegények javára, elvárná az eddig hatalmaskodó férfiaktól, hogy egyenlő felekként bánjanak a mostanáig alárendelt helyzetű nőkkel a nemi kapcsolatokban (amihez az kellene, hogy megváltozzunk, ami kényelmetlen és fáradságos), elvárná, hogy nagylelkűen bánjunk az idegenekkel, és áldozatot hozzunk olyan emberek javára, akiket nem ismerünk – röviden: hogy lemondjunk előnyökről, és vállaljunk hátrányokat az erény (azaz az egyetemes egyenlőség tana) kedvéért.

Nincs ellentétesebb a gondolkodó ember attitűdjével, mint kétszer megfogalmazni ugyanazt. Ha valaki képes (akár hosszú évek elmúltával is) egy az egyben ugyanazokat a mondatokat elmondani valamiről vagy valakiről, amiket egyszer már megfogalmazott, akkor egyértelműen jelzi: azóta nem is gondolkodott a dologról (vagy a személyről).