Szókratész helyesen gondolta, hogy a jó élet összhangba hozza az értelmet, az erkölcsöt és a boldogságot, de helytelenül tételezte föl, hogy az ésszerű és erkölcsös élet mindenképpen boldog lesz, illetve, hogy a boldog életnek ésszerűnek és erkölcsösnek kell lennie.

Nyugodtan leírhatom, hogy hagyománnyá vált e blogon az év végi olvasónapló: annak összefoglalása, mi mindent olvastam az elmúló esztendőben. Azt is be kell vallanom, hogy kevés bejegyzést írok akkora örömmel, mint éppen ezt, és hogy így ez az összegzés egyben része is a karácsony körüli ünnepnapi rítusoknak.

De épp ebben az órában egy kelekótya félszerzet kezébe adni és elküldeni vele egyenest az Ellenség földjére, mint ahogy te tetted és ez az én fiam itt, őrültség!

Hogy mi Jézus tanításainak a középpontja, a veleje, azt mindenki maga fordítja le magának.

Most, karácsonykor a megváltó születését ünnepeljük, vélhetően abból indulunk ki tehát, hogy Jézussal valami olyan új minőség jelent meg az emberi történelemben, amely addig nem létezett benne. De vajon mi ez az új minőség? A magam számára úgy fordítom le: a felebaráti szeretet. Szeretet mindig létezett, amióta ember van, sőt van okunk feltételezni, hogy már az állatvilágtól sem idegen ez az érzület. Krisztus "újítása" azonban nem a barátokra, hanem a valamennyi emberi lényre irányuló szeretet. Pusztán azért, mert emberi lény valaki, szeretetre méltó. Még akkor is, ha engem mondjuk utál és a pusztulásomat akarja; még akkor is, ha nyomorult és ostoba; még akkor is, ha tevékenysége kártékony: van benne valami, amit szeretni lehet.

Főleg, hogy tudná egy irodalmi mű megmondani nekem, hogy mi az igazság?

Világéletemben szerettem vitatkozni. Sőt talán nem is helyes szó itt a "szerettem". Szenvedélyem (volt) a vitatkozás.

Miért? Mert szerettem volna megérteni a dolgokat. A "dolgok" pedig korántsem maguktól értetődőek, és ez már gyerekként szöget ütött a fejembe. Miért gondolják az emberek azt, amit? Mivel tudják megindokolni a gondolataikat? Miért olyan egyértelmű számukra az, ami számomra távolról sem az?

A konzervatizmus politikai erkölcse mindkét fajta cselekvés szükségességét fölismeri, fő kortárs ellenfelei — a liberalizmus és a szocializmus — azonban a felvilágosodás hitének vállalása miatt a rossz elterjedtségének jelentőségét óhatatlanul alábecsülik.

Ritkán adódik alkalom, hogy az ember olyan könyvet olvashasson, amelynek jóformán minden szavával egyetért. Nekem most ilyen szerencsém volt. John Kekes: Az ésszerű konzervatizmus című munkája azt az érzést keltette bennem, hogy politikai elárvultságom tapasztalata nem fátum: vannak emberek, akik hasonlóképpen foglalnak állást a társadalomformálás nagy kérdéseiben.

Bár még ki kell derítenünk, pontosan hogyan változtatják meg a gondolatok az agy szerkezetét, annyi már egyértelmű, hogy megváltoztatják, így a Descartes által az elme és az agy közé húzott vastag vonal egyre inkább szaggatottá válik.

Hajlamosak vagyunk rá, hogy kárhoztassuk a modern médiumokat, illetve magát az internetet, hiszen átalakítják (és sokszor egyáltalán nem kedvező irányba) szokásainkat, gondolatainkat, személyiségünket — átvehetik uralmukat életünk fölött, és veszélyeztetik szabadságunkat, autonómiánkat. Ezek a kárhoztatások többnyire nem egészen oktalanok; nem szabad azonban elfeledkeznünk a net pozitív hatásairól sem. Ha nincs internet, csekély a valószínűsége például, hogy kezembe veszem Norman Doidge neurobiológus A változó agy című könyvét. Egy ilyen könyv elolvasásához jellemzően szükség van egy lökésre, szóval nudge-ra, vagyis arra, hogy valaki kifejezetten ajánlja nekünk a kötetet, és itt mindhárom szó hangsúlyos: a kifejezetten, az ajánlja és a nekünk is. Az ember azonban általában saját szakmája és baráti köre buborékaiban él, és ott nem valószínű, hogy valaki kifejezetten neki ajánlana egy olyan könyvet, amely látszólag meglehetősen messze esik hétköznapi szakterületétől. Aki bölcsészek között mozog, az első körben regényeket és különféle történelmi-irodalomtörténeti tanulmányokat fog olvasni — nem agykutató neurobiológusok könyveit.

És bár korántsem vagyok észdemokrata, korántsem vagyok híve "az emberek egyenlősége" tételének, a szív demokratizmusában olyan tulajdonságot látok, amelynek hiánya ámulatba ejt.

Miként arról legutóbb beszámoltam, Thomas Mann "apolitikus elmélkedéseit" olvastam az utóbbi hetekben.

Különösen érdekes volt e könyvet úgy olvasni, hogy közben körülöttünk politikai kampány, illetve választás zajlott, és miközben szinte valamennyi online és offline ismerősöm politikai lázban égett, én arról olvastam, hogy az emberi viszonyokat miért rontja meg, miért pervertálja és teszi tönkre a politika. Könnyű volt igazat adnom Thomas Mann-nak — legalábbis ebben. Mert noha voltak hosszú oldalak az esszében, melyeket ujjongó belső lelkesedéssel faltam be, voltak bizony olyanok is, ahol csak a fejem csóváltam. A történelem bizonyos gondolatokat felülírt. (Például az olyanokat, hogy a német népnek "nem való" a demokrácia.)

Azt mondom tehát: lehet elkerülhetetlennek és sorsszerűnek tartani a haladást anélkül, hogy kedve lenne az embernek még hurrázva hajszolni is — amire, úgy gondolom, a haladásnak nincs is szüksége.

Mérhetetlenül problematikus könyvet olvasok most. Thomas Manntól az Egy apolitikus ember elmélkedései című gigantikus esszét. Nem igazán szeretek egy könyv elolvasásának befejezése előtt véleményt nyilvánítani, és most annál kevésbé is lenne megfontolt, mivel még a hatodánál sem járok a szövegnek. Mégis, máris azt érzem, hogy muszáj. (Legfeljebb majd írok még egy posztot, amelyben felülvizsgálom ezt a mostanit.)

Eszerint nem a hatalmi és/vagy értékbeli preferenciaváltás tematikai jellege és mikéntje adja a problémát, tehát már nemcsak az, hogy "Caliban casts out Ariel", hanem hogy lehetséges egyáltalán olyan beszédmód, amelyben valaki casts out valakit.

Hétfő délelőttig sikerült végigolvasnom az összes könyvtári könyvemet, ami éppen kapóra is jött, hiszen hétfőn viszonylag hamar hazaérek, így késő délután még éppen el tudtam bandukolni a házunktól mintegy kétszáz méterre levő kerületi Szabó Ervin könyvtárba. Ott azonban meglepetés ért. Az évek, sőt évtizedek óta tartó nyitvatartási rend megváltozott. A könyvtár újabban hétfőnként délelőtt van nyitva, 9-től 16 óráig.

Azért kellene békén hagyni a működő rendszereket, mert nem tudjuk, melyik az a bizonyos utolsó, végzetes szegecs.

Kevés konzervatívabb dolgot tudok elképzelni, mint a környezetvédelem.

Ezt a mondatot nem én írtam le, hanem Maverick, a Voyager blog kitűnő szerzője, amikor fölmerült egy vitában a kérdés, hogy támogathat-e egy jobboldali ember környezetvédelmi célokat.

(Hányszor láttam őt később, ahogy a Szent Anna utcai lakásunk kertjében a zárdáéval közös kerítésre könyököl, átnéz a zárdakertbe, ahol málna- és ribizlibokrok között suhantak az apácák, sosem fordítva arcukat a szomszéd épület, a mi házunk felé, s keresi pillantásával azt, akiről pedig tudta, soha nem láthatja már, Stillmungust, az egyetlent, aki már akkor megsejtette Jablonczay Lenke biológiai képletét, mikor ilyesmire nemhogy egy apácának, de egy tisztességes fiatal nőnek se volt szabad gondolnia Magyarországon.)

Bizonyára nem tökéletes mestermű Szabó Magda önéletrajzi regénye, a Régimódi történet, és föltehető, hogy mind koncepciójában, mind művészi kialakításában számos kérdést fölvet, mint ahogy szinte a teljes Szabó Magda-életműhöz hasonlóan (Az ajtót kivéve) az is vitákat generálhat, hogy a "magas irodalomhoz" sorolható-e; de hogy engem az elejétől a végéig lebilincselt, és hogy ha bárkinek egyetlen könyvet ajánlanék az írónőtől, akkor ezt választanám, az egy pillanatig sem kétséges.