Idézetek és értelmezéseik

Mondataink

Túllátni az árnyékon

2021. december 21. - Csöncsön

Akkor előhivatván őt az ő ura, monda néki: Gonosz szolga, minden adósságodat elengedtem néked, mivelhogy könyörögtél nékem: Nem kellett volna-é néked is könyörülnöd a te szolgatársadon, a miképen én is könyörültem te rajtad?

Hagyomány ezen a blogon, hogy a karácsony előtti utolsó bejegyzésem Jézusról szól. 2017-ben az "energia-meteoritról" írtam, amely egy ígéretet közvetít nekünk, hogy fáradozni — minden látszólagos hiábavalósága ellenére — érdemes. 2018-ban a Máté 5:22 -t értelmeztem, arra fölhíva a figyelmet, hogy haragudni, gondolatban vétkezni voltaképp szinte már olyan, mint gyilkolni, legalábbis az előbbi teremt alapot az utóbbira.

Aki haragszik, és mondjuk azt állítja, hogy a másik Bolond; az nagyon burkoltan bár, de fölállít egy lényegi szintkülönbséget ember és ember között. Vagyok én, aki nem vagyok bolond; és vagy te, aki bolond vagy. Ezzel a bolondnak bélyegzett egyén ki van rekesztve az egyenrangúság természetes közegéből. Ő már nem olyan, mint én, nem olyan, mint mi, a nem bolondok. Elveszíti emberi méltóságát, azt a lehetőséget, hogy azonos szinten, azonos alapon nyilvánuljon meg velünk. Innentől fogva pedig rá már nem ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint rám. A Bolond szó kimondása teremti meg annak az alapját, hogy a másikat megölhessük.

2019-ben is Jézusról írtam karácsony előtt, de nem evangéliumi idézet alapján. Akkor olvastam el A Gyűrűk Ura című lenyűgöző fantasyt, és rezonáltam a benne szinte nem is burkoltan megjelenő keresztényi gondolatra: a legkisebbek is értékesek, sőt talán ők a legértékesebbek!

Ez persze mese, és a mesében minden lehetséges. A mesékben szinte mindig a legkisebb és legmegvetettebb győz. Csakhogy itt többről van szó. Senki más nem is győzhetne. Még a hatalmas tudású, bölcs és jóságos Gandalf sem. A Gyűrű iránti vágy mindenkit maga alá gyűrne. Csak azt nem, aki igazából nem is tud róla, hogy mit tart a kezében. Szóval a győzelemhez tényleg olyannak, olyan tiszta szívűnek, naivnak, "kelekótyának" kell lenni, amilyenek a gyerekek.

Tavaly szintén nem az evangéliumokból idézve idéztem meg karácsony előtt Krisztus szellemét. Akkoriban olvastam el Lederer Emma 1935-ben írt egyetemes kultúrtörténetét, és madártávlatból végigpillantva az emberiség nagy civilizációin, föltűnt egy döbbenetes összefüggés. Minden nagy civilizáció élt a rabszolgaság intézményével, egyet kivéve: a középkori Európát! Ennek pedig nyilvánvalóan a keresztény szellemiség elterjedése volt az oka. A gondolat, hogy minden ember egyenrangú, mindegyikünk Isten képmása.

Azt hiszem, semmi okom nincs rá, hogy ne folytassam a hagyományt, és ne emlékezzem meg a magam módján ismételten Jézus születésnapjáról.

Az aktualizálás alapja persze most is több annál, mint hogy egyszerűen csak fölcsapom az evangéliumokat, és kiemelek egy nekem tetsző részletet.

Carl Jung - WikipediaAz aktualizálás alapja most Carl Gustav Jung. Jungtól már sok mindent olvastam, ezt-azt, apróbb részletekben. Legutóbbi élményem a Bevezetés a tudattalan pszichológiájába című vékony, de annál tartalmasabb kötete volt. Azt hiszem, ez lenne az a könyv, amelyet annak ajánlanék, aki először szeretne olvasni valamit Jungtól, hogy megismerje a gondolkodását, megértse, hol tér el az Freudétól, és megismerkedjen a jungi gondolkodás alapfogalmaival, úgymint kollektív tudattalan, archetípusok, árnyék, személyiségtípusok stb.

Nekem most az árnyék fogalma volt a legfontosabb. Minden személyiségnek van egy árnyéka, egy sötét, negatív, már-már démoninak nevezhető oldala. Az ember ezt többnyire igyekszik elnyomni, leszorítani a tudattalanjába, magyarán: próbál nem venni tudomást róla. Csakhogy rettentően veszélyes, ha valaki nincs tisztában saját személyisége árnyékának létezésével. Ha így teszünk, képtelenek leszünk megérteni, hogy mások mit nem szeretnek bennünk, miért óvakodnak, esetleg félnek tőlünk; mi az, ami mindig okot adhat másoknak, hogy utáljanak, megvessenek, megkínozzanak és elpusztítsanak minket. Okot adhat, persze sohasem kellő okot. Mert ha valaki el akarná pusztítani árnyékunkat, melyet utál, elpusztítaná fénylő oldalunkat is, az igazi arcunkat, mely Isten képmása. Jó tudni ezt, sőt, azt hiszem, életbevágóan fontos tudni.

Mindenkinek másmilyen az "árnyéka", másféle rossz tulajdonságai vannak. Az én árnyékomra egyfajta nárcisztikusság jellemző. Amikor nekivágok a feladatnak, hogy személyiségemet építsem, jobbá alakítsam, meg kell küzdenem ezzel a démonnal. Sokféle küzdelemnek nézek ilyenkor elébe. A legnagyobb nehézség annak kivívása, hogy elviseljem a sérülést. Emlékszem, már nyolc éves koromban azt mondta rólam anyukámnak a tanító nénim: nagyon okos gyerek ez a Cs., de vigyáznia kell, mert nehezen fogja elviselni a kudarcokat. Nem is szívesen részletezném, mennyire igazat mondott.

Pár nappal ezelőtt aztán sikerült működése közben tetten érnem a démonomat. Ebben nagy köszönettel tartozom egy kedves  ismerősömnek, aki igazából nem is ismerősöm, csak "Facebook-ismerősöm", de aki ezzel az egy gesztusával többet tett értem, mint sokan, akiket személyesen ismerek.

A történet annyi, hogy volt egy (számomra ismeretlen) srác, akivel egyszer hajba kaptunk valamin egy közösségi oldal kommentjei között. Teljesen lényegtelen már, hogy min. Bizonyára volt benne valami politika is (mi máson kapnának össze az emberek ilyen vehemenciával?). És a vita végén aztán ez a srác egészen durva módon kezdett el személyeskedni, elhordott mindenféle rémesen ostoba szörnyetegnek, tette ezt pedig teljes nyilvánosság előtt. Most megláttam, hogy ez a srác ismét kommentelt valamit (ráadásul ismét valami olyat, ami egész lelkivilágomtól idegen volt; szóval valami fellengzős ostobaságot) — és ekkor föltámadt bennem a Démon. Visszaírtam valamit, ami igazából nem volt személyeskedő, igazából olvasható volt úgy is, hogy a tárgyhoz kötődik, igazából fölvette a vitaképesség maszkját, hogy bebiztosítsa magát azon támadások esetére, melyek kezdő mondata a "te kezdted" szokott lenni — de az egésznek az értelme mégiscsak ez volt: "ne hidd azt, hogy megfeledkeztem rólad".

Ekkor rám szólt a kedves Facebook-ismerősöm, és megkért rá, hogy töröljem a kommentet.

És rádöbbentem, hogy mindig is így kellett volna...

Amikor szót kér a Démon, nem adni szót neki.

Ha mélyen megsért minket valaki, és ez bennünk bosszúvágyért kiált, mindig választás előtt állunk. Fölvesszük, vagy nem vesszük föl?

És itt jön Krisztus.

A Máté 18-ban hangzik el Péter híres kérdése: hányszor kell megbocsátanom az ellenem vétkezőnek, talán hétszer is? Krisztus pedig azt mondja: akár hetvenhétszer is. Aztán Jézus elmond egy történetet. Van egy szolga, aki tízezer tálentommal volt adósa urának. Nincs más választás: el kell adnia mindenét, feleségét, gyermekeit, egész vagyonát, hogy az adósságot megfizethesse. Ám az úr megkönyörül rajta. Elengedi a tartozást. Mi történik ezután?

Kimenvén pedig az a szolga, találkozék egygyel az ő szolgatársai közül, a ki száz dénárral vala néki adós; és megragadván azt, fojtogatja vala, mondván: Fizesd meg nékem, a mivel tartozol. Leborulván azért az ő szolgatársa az ő lábai elé, könyörög vala néki, mondván: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek néked. De ő nem akará; hanem elmenvén, börtönbe veté őt, mígnem megfizeti, a mivel tartozik.

Neki tízezer tálentom adósságát elengedték, ő azonban nem hajlandó másnak száz dénár adósságot elengedni!

Akkor előhivatván őt az ő ura, monda néki: Gonosz szolga, minden adósságodat elengedtem néked, mivelhogy könyörögtél nékem: Nem kellett volna-é néked is könyörülnöd a te szolgatársadon, a miképen én is könyörültem te rajtad?

Miről van tehát szó?

A bosszúállásra semmi jogalapunk. Mi magunk talán patyolattisztának látjuk saját lelkünket, de mi magunk nem látjuk saját árnyékunkat. Aki valóban lát minket, és észleli azt a hatalmas árnyékot is, melyet folyton magunkkal hordozunk, személyiségünk negatív, sötét, démoni összetevőit, az tudja, hogy semmilyen alapunk nincs magunkat különbnek hinnünk másoknál; és ha egy igazi számvetésre kerülne sor, melynek során mindenki összegezheti azt, amit adott, és amivel másoknak tartozik, aligha lennének sokan, akik egy ilyenből pozitív mérleggel jönnének ki. Márpedig ha ez így van: mi jogon akarunk bárkin is bosszút állni?

Mivel a másik fél, akin bosszút állunk, tisztán látja árnyékunkat, a bosszúállást sohasem az igazság győzelmének fogja látni — ellenkezőleg. Alapot fog érezni egy viszontbosszúra. És mivel ő maga pedig a saját árnyékát nem látja (más terminus technikus-szal: a gerendát a szemében), a maga viszontbosszúját ugyanolyan jogosnak fogja érezni, mint mi a magunkét. És ez így megy tovább a végtelenségig, a legpusztítóbb öldöklésekig és háborúkig, hacsak...

Hacsak be nem következik a csoda: az ördögi kör megállítása. A megbocsátás.

A megbocsátás nem más, mint elfelejtés.

Sose higgyük, hogy az emlékezés a tudat műve, a felejtés pedig természetes biokémiai folyamat. Nem. Az emlékezés és a felejtés voltaképpen ugyanaz a fogalom. Amikor emlékezünk, mindig egyúttal felejtünk is: úgy alakítjuk ki emlékképeinket, hogy közben számtalan részletet kitörlünk, kiretusálunk belőlük.

Amikor a másik emberre pillantunk, tudatosan emlékezhetünk az árnyékára, és tudatunkat eltöltheti ennek az árnyéknak a képe, mígnem mást sem látunk belőle, csak ezt az árnyékot.

De észrevehetjük a másikban (és mindegyik másikban) Isten képmását is.

Jézus arra tanít minket, hogy ezt az arcot keressük.

comments powered by Disqus

A bejegyzés trackback címe:

https://mondataink.blog.hu/api/trackback/id/tr7716789440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása