A világ teljes és általános megbízhatatlanságával szemben azonban mégiscsak szemben áll egy másik valami: a világban létezik olyasmi, amiben érdemes hinnünk, ami felébreszti bizalmunkat; létezik szilárd talaj: haza és táj; szülők és ősök; testvérek és barátok; a hitves.

Karl Jaspers filozófiájával kezdtem el megismerkedni. Ha érdekesnek találom, akkor esetleg majd mélyebbre is merülök benne; egyelőre megpróbálom megérteni, hogy milyen problémák foglalkoztatták, és miért.

Jaspers nevével korábban számomra egy fogalom fonódott össze, ez pedig így hangzott: határhelyzetek. Az ember általában él, éldegél úgy, ahogy tud, örül, szomorú, vidám, bosszús, szóval éli a mindennapjait. De vannak különleges pillanatok, amikor megnyílik az ember előtt az ég: rájön, hogy mindezeken a hétköznapi dolgokon túl van valami más is; valami, amiről fogalmat alkotni is nehéz. Ilyen határhelyzet például a halál. Vagy a szenvedés. Ezekben a határhelyzetekben az ember ráébred arra, hogy élete rajta túlmutató, hatalmas erők játékszere.

A metró Kőbánya-Kispest és a Lehel tér között az adventi vasárnapokon napközben is közlekedik.

Mondatelemzés e blog célja, észrevételezése a jó és a rossz mondatoknak, olyasféle hátsó gondolattal, hogy a jó mondatok jobb világot, a rossz mondatok rosszabb világot hoznak el, tehát hogy érdemes mindenkinek törekednie az átgondolt fogalmazásra. És annál inkább célja ez ennek a blognak, mert az ilyesmi ritka; aki beszél, az a legritkább esetben tartja fontosnak, sőt lényegbevágónak a mit mellett a hogyant is.

A barbár lélek hatalmat lát a betűben.

Babits Mihály esszéit, újságcikkeit olvasgatom, és ott futottam bele ebbe a mondatba, melyen már napok óta gondolkodom:

A barbár lélek hatalmat lát a betűben.

A szöveget, melyben a mondat van, 1933-ban írta Babits, a németországi könyvégetésekre reagálva. A könyvégető nácik szerinte bűvös hatalmat látnak a betűben, a könyvekben, melyek valami mételyt terjeszthetnek, és ettől a bűvös hatalomtól félnek. Holott...

Holott a könyveknek semmiféle hatalmuk nincs.

Sajnos hülyék között vagyunk kénytelenek élni.

Tele volt a busz délelőtt, amikor fölszálltam rá. Egy (vélhetően) általános iskolás osztály utazott rajta.

A tanáruk egy jó ötvenes bácsi volt, ősz bajusszal. Mély rokonszenvet éreztem iránta, mégpedig több okból is.

Szól a sípszó: átkozott nép,
Ne hagyja az Úr veretlen,
Uralkodást magán nem tűr
S szabadságra érdemetlen,
Ha bosszút áll, gyáva, lankadt
S ha kegyet ád, rossz, kegyetlen.

Még mindig a Három nemzedéket olvasom, igaz, már nincs sok hátra belőle, a gondolatmenet a fő vonásaiban már kirajzolódott előttem. Az 1920-as kiadás végén az utolsó, a harmadik nemzedékből emel ki két alakot Szekfű, az akkori magyarság talán két legnagyobb tehetségét, és rajtuk keresztül igyekszik bemutatni, hogy egy lehanyatló korban még a legnagyobb tehetségek sorsa is félbetörik. Ez a két alak Tisza István és Ady Endre. (Zárójelben megjegyzendő, hogy Ady voltaképpen már a negyedik nemzedékbe tartozik, de korai halála miatt pályája egésze még a háborút előkészítő, illetve a háborús korra esik. Ha jól értem Szekfű fogalmait, akkor az első nemzedék nagyjából az 1800-tól 1825-ig, a második az 1825-től 1850-ig, a harmadik pedig az 1850-től 1875-ig született korosztályt jelenti. Ady 1877-ben született.)

Nekünk ugyan, kiket korunk képtelenül alacsony lelkű hírlapirodalma el nem kényeztetett, ez a régmúlt talán a tisztesség és jóhiszeműség korszakának tűnik fel, tényleg azonban mi sem szomorúbb, mint hogy az új magyar középosztály többsége nemzeti érzését és nemzeti műveltségét e hírlapirodalomból meríté.

Nem jár hétvégén a hármas metró, így az órámra az M3-as pótlóbusszal megyek szombatonként. Ez mindenképpen némi kényelmetlenség, hiszen legalább tíz perccel korábban el kell indulni, ráadásul ülőhely se mindig akad a zsúfolt buszon. Én azonban minden rosszban igyekszem meglátni a jót is. Aki keres, az pedig talál. A pótlóbusz végigvezet a városon, egészen pazar panorámát kínálva az utazónak. A külsőbb részek persze hagynak kívánnivalót maguk után, sok a csúf vagy elhanyagolt állapotú épület, vannak bódék, vannak lepusztult sarkok, szemét az utcákon, de az összkép mégis lenyűgöző. Az Üllői út (akár a többi utca, hol a pótlóbusz végigmegy) a város szinte minden korszakának nyomát magán viseli, páratlanul izgalmas látványt kínál, számos vitathatatlanul gyönyörűséges épülettel.

Az angol liberalizmus a szárazföldi népek számára csak példa lehetett, melyből tanulhattak, de nem minta, melyet saját földjükön megvalósíthattak volna.

Nagyon messziről kell indulnom.

Él előttem egy kép arról, hogy hol szeretnék élni, milyen világban, milyen körülmények között. És még inkább arról, hogy milyenben nem. Ez utóbbit könnyebb megfogalmazni, így talán érdemes ezzel kezdenem. Nem szeretnék élni háborúban, nyomorban, forradalomban, káoszban, polgárháborúban, elnyomásban, egyszóval olyan körülmények között, ahol az értékek visszájukra fordulnak; ahol az számít értékes embernek, aki gyilkol és hazudik, és az az értéktelen, aki gondolkodik és igazat mond. Azt szeretem, ha a káosznak helye van. Azt szeretem, ahol béke uralkodik, és a viták tisztességes eszközökkel folynak. Ahol a megfontoltság érték, az elvakultság pedig megvetendő. Ahol az időnek van becsülete, és az emberi életkorral párhuzamosan növekszik az élettapasztalat és a bölcsesség.

Sokan csak csúnyán tudnak beszélni, pedig nem is káromkodnak.

Birtalan Ferenc költő kötetbemutatóján jártam tegnap. Sok tragédiát átélt öregember (felesége, fia meghalt), a versei is keserűek. Keserűek, de nem lehangolók, mert igényesek, ahogyan a bemutató műsorvezetője is hangsúlyozta. Mert ami keserű, az nem okvetlenül elkeserítő. És pláne nem az a költészetben.

Elég lehangoló képek ezek, mármint olasz szemszögből.

Gyerekkoromban sportriporter szerettem volna lenni. Mármint azon kívül (előtt és után), hogy orvos, író vagy tanár. Most, hogy fölnőttem, úgy érzem, vagyok mindez együtt, és közben egyik sem. De ez logikus is, ha arra gondolok, hogy miért szerettem volna orvos lenni, miért író, miért tanár, és miért sportriporter.

2013-ban kaptam megbízást egy gyerekeknek szánt kifestőkönyvre, akkor jutott eszembe, hogy készítenék egyet felnőtteknek is.

Pár héttel ezelőtt egy jó barátom valami érdekeset mutatott: a saját kifestőjét. Föl is ajánlotta, színezzünk bátran, kölcsönadta a filceit. Hát színeztem. És a dolog abban a pillanatban megkapott. Azonnal föltolult bennem a gondolat: "ilyen nekem is kell!".