Dokumentáltuk a normális emberek gondolkodásában előforduló szisztematikus hibákat, majd ezeket a torzításokat a megismerés mechanizmusának működésére vezettük vissza, és nem arra, hogy az érzelmek megzavarják a gondolkodást.

A tavaly őszi könyvhéten, a hatalmas tömegben bolyongva leltem rá a HVG Könyvek standjánál Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás című könyvére, melyet éppen már végkiárusítottak, és így — értékéhez képest — nevetségesen alacsony áron tudtam megvásárolni.

Egyetlen támpontom volt (persze a borítón és a fülszövegen kívül, melyek nyilván mindig erősen befolyásolják vevői szándékomat). Tavaly egy kommentben még Maverick nevű bloggertársam ajánlotta nekem ezt a könyvet. A magam részéről csak remélni tudom, hogy az én mostani ajánlóm is páraknál vagy talán sokaknál célba ér. Ez ugyanis egy alapmű.

De nem is érdemes, gondolta Valuska, és megmozgatta fájó lábujjait a hideg bakancsban, nem érdemes se jósolgatni, se ítélkezni, hisz még a szavak is, hogy „zűrzavar” és „kimenetel”, teljesen fölöslegesek, nincs semmi, ami velük szembeállítható volna, s így már a megnevezés is felszámolja önmagát, „itt csak úgy egymásra vannak hányva a dolgok”, s mert értelmük saját belső arányaikba égett bele, zavarosan ellenséges köztük minden kapcsolat.

Folytatom az előző posztban megkezdett visszatekintést idei olvasmányaimra. A második részben a fikciós műveket veszem sorra. (Utólag eszembe jutott, hogy Morus Tamás Utópiája is ide kerülhetne akár, de számomra annak vitairatjellege fontosabb, mint maga az elképzelt történet.)

A korábbi években kialakított önkényes szabályaimnak megfelelően kizárólag külön köteteket sorolok itt föl, és nem számítom a versesköteteket. (Egyszer kivételt tettem ez alól, mert Röhrig Géza Angyalvakondja nekem valahogy "történetként" is működött, de idén nem érzem okát ennek.)

Összesen 13 fikciós könyvet olvastam el 2021-ben; a hagyományokhoz híven ezúttal is kiemelem felsorolásom végén azt az ötöt, melyet a legszívesebben ajánlok tovább másoknak is.

Ma már azt is tudjuk, hogy nem mindig állati eredetű ösztönéletünk az, amely a kulturális kényszerrel nehezen fér össze, hanem sokszor új eszmék, amelyek a tudattalanból napvilágra törnek, s az uralkodó kultúrával éppúgy ellenkezésbe jutnak, mint az ösztönök.

Amióta e blogot vezetem, minden év végén megemlékezem a könyvekről, melyeket az adott évben olvastam el. Pár mondatban megjegyzést fűzök hozzájuk, illetve minden alkalommal kiemelek tízet (öt fikciós és öt nem fikciós művet), melyek különösen mély benyomást gyakoroltak rám. Nincs okom megszakítani ezt a hagyományt. Mielőtt belevágnék az idei "olvasónaplómba", emlékeztetőül idelinkelem mind a nyolc korábbi posztomat; szívesen ajánlom föl böngészgetésre.

2017, 1. rész, 2. rész

2018, 1. rész, 2. rész

2019, 1. rész, 2. rész

2020, 1. rész, 2. rész

Akkor előhivatván őt az ő ura, monda néki: Gonosz szolga, minden adósságodat elengedtem néked, mivelhogy könyörögtél nékem: Nem kellett volna-é néked is könyörülnöd a te szolgatársadon, a miképen én is könyörültem te rajtad?

Hagyomány ezen a blogon, hogy a karácsony előtti utolsó bejegyzésem Jézusról szól. 2017-ben az "energia-meteoritról" írtam, amely egy ígéretet közvetít nekünk, hogy fáradozni — minden látszólagos hiábavalósága ellenére — érdemes. 2018-ban a Máté 5:22 -t értelmeztem, arra fölhíva a figyelmet, hogy haragudni, gondolatban vétkezni voltaképp szinte már olyan, mint gyilkolni, legalábbis az előbbi teremt alapot az utóbbira.

Ám abban a pillanatban, amikor a levegő hőmérséklete odakinn alacsonyabbra száll, a nyitott medencék párologni, gőzölögni, szabályosan füstölögni kezdenek, borús téli napokon pedig oly sűrű köd ereszkedik a zárt udvarokra, hogy az úszók nem győznek bocsánatot kérni egymástól az örökös ütközésekért.

Sok minden jobb lett Magyarországon az elmúlt tíz évben, és sok minden sokkal rosszabb. A mérleg pozitív serpenyőjébe bizonyosan bekerülhetnek a gyógyfürdők. Csak Budapesten az utóbbi években számos fürdőt teljesen felújítottak, úgy, hogy aki tíz éve járt utoljára bennük, ma már rájuk sem ismerne. A Rudas, a Palatinus, a Dagály, a Paskál, a Csillaghegyi fürdő, a Pesterzsébeti fürdő és a Dandár is vadonatúj külsőt kapott, mindegyiket jelentősen kibővítették és korszerűsítették. Felújították ezen kívül a nagy múltú Rác Fürdőt is, de az sajnos bizonyos jogi hercehurcák miatt nem nyílhatott meg, és csak reménykedhetünk benne, hogy hamarosan egy második felújítás után már ott is gyógyulhatunk, fürödhetünk, relaxálhatunk.

Ha kínálkozott rá alkalom, mindig elzarándokoltam az üzlethez, meleg pára áradt a számból, belepte a kirakat üvegét.

Mindig különösen érdekesnek tartottam azokat az embereket, akik ragaszkodnak gyermekkoruk mikrokörnyezetéhez, kötődést éreznek iránta, és afféle lokálpatriótaként szinte összenőnek a világgal, amelyben felnövekedtek. "Local heroe"-k ők; egy kisebb település vagy kerület történeteinek, anekdotáinak, hangulatának, lelkének őrzői, akik — József Attila szavaival — megkötik a futó idő homokját.

Amikor az emberek eszmék rabságába kerülnek, lehetetlen felbecsülni erejüket.

A konzervativizmus politikai filozófiájáról nagyon sok félreértés él a közvélekedésben. Sokan úgy képzelik, hogy a konzervatív gondolkodás lényege egy dicsőbb múlt visszasírása, kísérlet az idő visszaforgatására. Mások azt hiszik, konzervatív az, aki semmiféle változást nem akar, akit tökéletesen kielégítenek a jelen viszonyai, a meglévő problémákra és anomáliákra érzéketlen, ezért minden újításban csak a rontás lehetőségét látja. Megint mások pedig úgy vélik, hogy a konzervativizmus szükségképpen a győztesek, a szerencsések, a gazdagok filozófiája, akik így próbálják védeni privilégiumaikat.

Természetesen mindebből egy szó sem igaz.

Hogy Géza lett Merényi.

Nagyon fura érzés olyan embernek a könyvét olvasni, akit jól ismerünk. A leírt mondatok emlékeket idéznek föl bennünk, fölismerjük a szerző máshol, máskor már elejtett gondolatait, rögeszméit, vesszőparipáit, kicsit mintha beleíródnánk a szövegbe mi magunk is. Közben pedig minden új fénytörésbe is kerül, az egyesével fölcsipegetett részletek egy regény univerzumában mélyebb, tágasabb értelmet nyernek. (A "ja, hogy azt ezért mondta!" érzése ez. Picit kísérteties is.)

Így jártam most, hogy elolvastam egykori magyartanáromnak, azóta pedig Karakter-blogbeli szerkesztőtársamnak, illetve a Szófa főszerkesztőjének, Mohácsi Árpádnak a regényét, a Párizsi befutót.

A pokol térélmény.

Nagyon régen nem írtam ide. Több mint egy hónapja. Nem volt még ilyen hosszú szünet e blog történetében.

Nem tudom, tartozom-e magyarázattal. Végre is ezt a blogot saját magamnak a saját szórakoztatásomra írom, és különösebb ígéreteket magamnak sem tettem. Ha valamit, akkor csupán annyit, hogy írni csak olyankor fogok, amikor tényleg lesz valamiféle mondanivalóm. Persze tudom, hogy vannak hűséges olvasóim. Hála nekik. Itt az oldal jobb felső sarkában meg tudom nézni, hogy hány követőm van a blog.hu-n. Jelenleg ez a szám 43. Ennyi ember van, aki automatikusan értesítést kap róla, ha a blogom frissül. És bizonyára vannak máshonnan is olvasóim. (Ezt az oldal statisztikáiból is tudhatom; annak ellenére, hogy már több mint egy hónapja nincs itt semmi, minden nap többen, olykor több tucatnyian kattintanak ide.) Nekik (önöknek, nektek) tehát talán van miért mentegetőznöm.

Ha egyszer valamit a fejébe vesz, képes játszani puskaporral, szerelemmel, becsülettel, mindennel, amibe tüzet dobni nagy veszedelem!

Pár hónappal ezelőtt a kitűnő magyar költőnő, Tóth Krisztina, egy interjúban elejtett, odavetett mondatával hatalmas botrányt kavart. Az állítás lényege az volt, hogy ő Jókai Arany emberét semmi esetre sem tenné kötelező olvasmánnyá, mert egy tizenéves kamasz lány a benne ábrázolt női szerepekkel sehogyan sem tud azonosulni. A regény nőképe ósdi, elavult, nem a XXI. század viszonyai közé való. Sokakat felháborított ez a gondolat, úgy érezték, valaki itt Jókait ki akarja pöccinteni a kánonból; mások megvédték Tóth Krisztinát. A vitában sok meglehetősen szélsőséges állítás is elhangzott; sőt volt, aki tettlegességre is vetemedett, a költőnő postaládájába ürüléket dobva.

Eltelt pár hónap, a kedélyek szerencsére lecsillapodtak, végre van értelme hozzászólni a vitához.