Ma már azt is tudjuk, hogy nem mindig állati eredetű ösztönéletünk az, amely a kulturális kényszerrel nehezen fér össze, hanem sokszor új eszmék, amelyek a tudattalanból napvilágra törnek, s az uralkodó kultúrával éppúgy ellenkezésbe jutnak, mint az ösztönök.
Amióta e blogot vezetem, minden év végén megemlékezem a könyvekről, melyeket az adott évben olvastam el. Pár mondatban megjegyzést fűzök hozzájuk, illetve minden alkalommal kiemelek tízet (öt fikciós és öt nem fikciós művet), melyek különösen mély benyomást gyakoroltak rám. Nincs okom megszakítani ezt a hagyományt. Mielőtt belevágnék az idei "olvasónaplómba", emlékeztetőül idelinkelem mind a nyolc korábbi posztomat; szívesen ajánlom föl böngészgetésre.
Ami az idei évet illeti: a korábbiaknál jóval (ahogy a statisztikusok mondanák: szignifikánsan) kevesebb könyvet tudtam elolvasni. Mindössze 22-t. Az okokról természetesen csak találgathatok, néhány kézenfekvő magyarázat azonban kapásból eszembe jut.
Először is: voltaképpen nem olvastam kevesebb "betűt", mint a megelőző esztendőkben. A Szófa portál szerkesztőjeként minden hónapban végigolvasok jónéhány irodalmi folyóiratot. Ez nagyjából 4-500 oldal terjedelmű szöveget jelent, vagyis havonta nyugodtan hozzáadhatnánk az elolvasott mennyiséghez egy egész könyv terjedelmű anyagot. Ez 34 könyvet jelentene; nagyjából ugyanott tartanánk, ahol az előző években. Természetesen ezek a folyóiratos olvasmányok (nagy átlagban) messze nem olyan jók és érdekesek, mint a már kész remekművek, melyeket általában olvasni szoktam. (Egyebek között ezért is némi sajnálattal tekintek a kritikusokra, folyóirat-szerkesztőkre és hasonló irodalmi munkásokra, akik folyamatosan ilyesmikkel kénytelenek bíbelődni.) De a dolgot korántsem tartom — személyiségfejlődésem szempontjából sem — haszontalannak. A forró, még keletkezésben lévő irodalom, melynek közegéből a remekművek is kikelnek majd, sokkal több mindent árul el általában a kultúra működéséről, mint az emberiség csúcsteljesítményei.
Egy másik ok, amiért kevesebb könyvet tudtam elolvasni, mint máskor, banálisabb jellegű. Tavaly karácsonykor kaptam ajándékba egy okostelefont. Ez azt jelenti, hogy bármikor, bárhol egy pillanat alatt elérhetem az internetet. Nem szükséges magyarázni, milyen veszélyei vannak ennek. Sokkal könnyebben szétforgácsolódik az időnk, sok-sok percet vesztegetünk el görgetésekkel, frissítésekkel, sok-sok időt, amit önmagunk építésére használhatnánk. A könyvolvasáshoz nyugalom és türelem szükségeltetik. Elmélyülés. Csupa olyasmi, amit a net közege megnehezít, ha el nem lehetetlenít. Csak remélni tudom, hogy ez a visszatekintés, illetve annak szomorú mérlege arra fog késztetni jövőre, hogy rossz szokásaimon változtassam, és több időt szakítsak elmélyülésre, mint felszínes szörfözgetésre.
Ezek után pedig lássuk először is, milyen nem-fikciós könyveket olvastam el idén. A hagyományoknak megfelelően a felsorolás végén külön kiemelem azt az ötöt (immár sorrendben), amely különösen fontos volt nekem, és jó szívvel ajánlanék tovább másoknak is.
Benedek Szabolcs: Ballada egy csapatról. A '86-os válogatott története
Ez a könyv csak látszólag szól "pusztán" a fociról. A '80-as évek közepén valóságos futball-láz tört ki Magyarországon. Az egész talán ott kezdődött, hogy a '80-as évek elején hosszú idő után újra vidéki bajnoka lett az NBI-nek: a győri Rába ETO. Mintha ez fújta volna meg a riadót, elhelyezve az emberek tudatában a gondolatot: minden lehetséges. Pár évre rá kialakult Mezey György irányításával egy olyan magyar válogatott, amely sorra győzte le a világ legjobbjait; Hollandiát, az NSZK-t, Spanyolországot, majd — pár hónappal a vébé kezdete előtt — Brazíliát is! Mindenki vébé-éremről álmodozott, és aki "csak" éremről, az a visszafogottabbak közé tartozott. Erre mi történt? Elindult a szovjetek elleni meccs a világbajnokságon, és 4 (!) perc után már 2-0 volt — oda! A félidőben 3-0, a végén 6-0. Totális összeomlás. Azóta is pletykák és legendák ezrei születtek a miértekről. Benedek Szabolcs író nem tesz mást, mint szépen összegyűjt minden adatot és történetet erről a csapatról, a körülötte levő világról, a következtetéseket pedig ránk, olvasókra bízza. És csakugyan, alig értenénk meg valamit a történetből, ha csupán fociként értelmeznénk. Egy hanyatló, gyengülő, (el)puhuló diktatúra végnapjai idéződnek föl, és nekem, aki 1981-ben születtem, hallatlan nosztalgiával elevenedett föl gyerekkorom millió apró emlékképe.
Morus Tamás: Utópia
Ez a viszonylag vékony könyv, melyet az angol lordkancellár a XVI. század elején írt, műfajt teremtett. A szerző egy bizonyos "seholszigeti" nép életmódját írja le, és mintaként mutatja erkölcstelenségbe fulladó kora elé. Az "erkölcsös" szó a legfontosabb. Nem azért élnek a seholszigetiek sokkal jobban, mint mi (hogy valóban sokkal jobban élnek-e, azt ma már, hogy többet tudunk e műfajról, hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni), mert kitaláltak egy csodálatos társadalmi rendszert, hanem egyszerűen azért, mert etikusabbak. Minden más aztán ebből következik. (Maga Morus Tamás is egy kivételesen etikus ember volt, aki életét is hajlandó volt feláldozni elveiért.) Magam nem szeretem az utópiákat, vagyis nem szeretem, ha valaki feltételezi: létezik tökéletes társadalom, melyet csupán meg kellene valósítani. Ennek feltételezése, azt hiszem, káros. De Morus műfajteremtő művét mégis jó volt olvasnom. Talán azért, mert a szerző voltaképpen csak játszik, a sorokból nem a vakhit szelleme árad; sőt még a forma is dialogikus: a seholszigetiek világát egy nagy utazó elbeszéléseiből ismeri meg maga Morus is, és bizonyos pontokon még ellenvetéseket is támaszt; jelezve, mennyivel fontosabb társalogni egy jobb társadalomról, mint megmondani a tutit róla.
Edmund Burke: Fellebbezés az újaktól a régi whigekhez és más írások
Miként Morus Utópiája, úgy Burke Fellebbezése is alapmű. A francia forradalom önkényes vérengzései, igazságtalan megtorlásai és általános hisztériája közepette szólalt meg Burke, hogy kifejezze gondolatait az eseményekről. Ezekből a gondolatokból aztán a konzervatív politikai gondolkodás alapszövegei lettek. Írtam külön bejegyzést is a könyv kapcsán, melyben elsősorban az eszmékhez való viszonyt érintettem. Burke-öt ma már nem könnyű olvasni, nyelve kétségkívül terjengősnek, kacifántosnak hat mai viszonyaink között. Sokszor ráadásul olyan napi aktualitásokhoz szólt hozzá, melyek mára minden jelentőségüket elvesztették. De ha gondolatmenetei magvát nézzük, azok nagyon is jól párbeszédbe hozhatók mai problémáinkkal. Folyton újra megváltozó viszonyaink között mindig érdemes átgondolni (például) ezeket a szavakat:
Ha a jövőre gondolunk, úgy kell vigyáznunk rá, mintha egy kiskorú gyámjai lennénk. Nem az a legfontosabb kötelességünk, hogy gyarapítsuk vagyonát, hanem az, hogy a meglévő tulajdonát semmilyen kockázatnak se tegyük ki.
Dalos László: Apropó, Pesterzsébet!
Erről a könyvről is írtam nemrég. Rövid kis írások, főként újságcikkek, tárcák gyűjteménye, melyekben egy valami közös: Pesterzsébet. Aki nem foglalkozik a témával, nem is hinné, mennyi ember, történet, anekdota, sztori, emlék, sors és csoda kötődik ehhez a kis fővárosi kerülethez. A legmegrázóbbak talán az egykori tanítókról, tanítónőkről szóló történetek voltak. Egy elszegényedett grófnőé például, aki mindig egy kifőzdéből hozatta szegényes ebédjét, melyért egyszer a kis Dalos Laci ment el, aki valósággal megdöbbent, milyen kevés mákot szórtak a tanító néni mákos tésztájára.
És akkor következzék az öt kiemelt könyv.
5. Hannah Arendt: A sivatag és az oázisok
Ez a könyv valójában két teljesen különböző tanulmány egy kötetbe összefűzve. Írtam róla külön bejegyzésben is. Sok mindent az akkor írtakhoz nem is tudnék most hozzátenni. Mivel sok hónap eltelt az olvasás óta, az a kérdés merül föl, mi az, ami még mindig megmarad számomra ebből a rendkívül gondolatgazdag kötetből. És úgy vélem, leginkább az, hogy politikával minden filozófusnak (tehát minden embernek) foglalkoznia kell. Huszadik századi tapasztalatunk a politikáról többnyire az erőszak tapasztalata. Arendt arra tesz talán kétségbeesettnek tűnő kísérletet, hogy bizonyítsa: nem szükségszerűen van ez így. Beleásva magát az ókori görögök politikafilozófiájába, mintha megtalálná a politikának egy másik lehetséges értelmezését is: az nemcsak az erőszak tere lehet (miként ma szinte szükségképpen annak kell hogy lássuk), de a szabadságé is.
4. Tilmann Lahme: A Mannok. Családregény
A német irodalomtörténész gondosan összegyűjtötte a Mann-család levelezésének és naplóinak legizgalmasabb életrajzi dokumentumait, és kikerekített az egészből egy összefüggő történetet. Természetesen ezt a könyvet sem tudtam szó nélkül hagyni, annak idején megírtam róla friss benyomásaimat. A "családregényt" azóta is lenyűgözően érdekesnek találom, és Arendt könyvével ellentétben korántsem csak bölcsészeknek merném továbbajánlani. Adott Németország egyik leggazdagabb és legsikeresebb családja, tele kirobbanó tehetséggel, alkotóerővel és érzelemmel; de ha picit mélyebbre ásunk a felszínnél, egészen bizarr kavargásait találjuk féltékenységnek, gyengeségnek, bizalmatlanságnak és szeretetéhségnek. Nyilván megsejtet valamit önmagában a tény is, hogy a hat Mann-gyerek közül kettő saját kézzel vetett véget életének, és legalább háromról tudhatók voltak az igen erős (megélt, elfojtott) homoszexuális késztetések. Nagy élmény volt számomra ez a könyv, az irracionális, varázslatos élet lüktetését éreztem benne.
3. Carl Gustav Jung: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába
Tulajdonképpen alig volt ebben a könyvben számomra bármiféle újdonság. Jung elméletét nagy vonalaiban elég jól ismerem, több könyvet is olvastam már tőle. Ez pedig valóban egy vékony kötet, mely nem is vállalkozik többre, mint a jungi pszichológia vázlatos bemutatására. Mégis a nagy élmények közé sorolom, mert ilyen tiszta és világos összegzését még egyszer sem olvastam a szerző gondolkodásának (világosan elhatárolva azt Freudétól); és mert számomra személyesen is a legjobbkor jött. Különösen az árnyék gondolata volt nagy hatással rám, miként arról legutóbbi írásomban említést is tettem. Jung óriási újítása Freudhoz képest, hogy az ént nem csupán egyénként, hanem egy társadalom, egy kultúra résztvevőjeként is fölfogja; és ráeszméltet, hogy szorongásaink jelentős része kollektív jellegű.
Ma már azt is tudjuk, hogy nem mindig állati eredetű ösztönéletünk az, amely a kulturális kényszerrel nehezen fér össze, hanem sokszor új eszmék, amelyek a tudattalanból napvilágra törnek, s az uralkodó kultúrával éppúgy ellenkezésbe jutnak, mint az ösztönök.
2. Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember
Egy könyv, amit "mindenki ismer, de senki sem olvasott". Mint arról már júniusban írt posztomban is említést tettem, hosszú ideig valamiféle ösztönös irtózás volt bennem e könyvvel szemben. De miként azt ott is említettem, elképzelésem, mely szerint ez egy naivan optimista iromány lenne, téves előítélet volt. Fukuyama ugyan igen komoly lendülettel érvel amellett, hogy előbb-utóbb minden társadalom eljut a liberális demokrácia valamely formájához, mivelhogy egyszerűen "evolúciósan" ez a legstabilabb rendszer, ám a szerző erős kételyeket szólaltat meg azt illetően, hogy ez a politikai berendezkedés kielégíti-e majd az ember valós antropológiai igényeit. Kielégíti-e a thümoszát, az önérzetét is? És ha nem, nem fogja-e inkább szándékosan szétrombolni, hogy létrehozzon valami mást, ami ugyan talán nem olyan kényelmes és biztonságos, de legalább valódi tétjét mutatja az emberéletnek?
1. Golo Mann: Deutsche Geschichte des 19. und 20. Jahrhunderts
Hűséges olvasóimat ezúttal sem érheti nagy meglepetés, hiszen erről a több mint ezer oldalas könyvről is írtam már ide a blogomra. Visszapillantva is egyértelműnek érzem, hogy ez a mű volt az idei évem legnagyobb szellemi kalandja (ha a fikciós szövegeket nem számítjuk). Golo Mann igazi történetíró: mesél. Szépen komótosan, nyugodtan, innen-onnan körüljárva a dolgokat, nem önhitt tudálékossággal, inkább egy művész érzékenységével. A legmegragadóbbak számomra talán a portrék voltak. Golo Mann nem hitt a történelem determinisztikusságában; úgy vélte, hogy egy-egy nagyon erős akarat megbillentheti a történelem "logikusnak" hitt menetét, és új irányt adhat a fejleményeknek. Így hatott a német történelemre Karl Marx, Otto von Bismarck, de hatott rá, bár jóval áttételesebben például Heinrich Heine, Arthur Schopenhauer vagy Friedrich Nietzsche is. Golo Mannt — főleg balról — sokan támadták, karrierjét is megpróbálták ellehetetleníteni. De az olvasóknál ő győzött. Népszerűsége máig rendkívüli. És nálam is ő győzött; ez az a könyv, melyet a legszívesebben ajánlok tovább mindenkinek, akit érdekel a német történelem és kultúra, és szeretné érteni, miért vagyunk most ott, ahol.
